Nőnek lenni valami “nemegyenlő” dolog, legalábbis mások szerint: ezt megéreztem már gyerekként. Anya ugyanis ült a hűtő előtt, amin ott állt a cetli, hogy “A feminizmus az a radikális eszmerendszer, ami szerint a nő is ember”, és a fejem a kezébe fogva azt magyarázta, hogy én is érek annyit, mint a fiúk, soha fel ne merüljön bennem az ellenkezője. Sőt, még olyanabb is vagy, tette hozzá, ami még inkább megijesztett, mert korábban fel sem merült bennem, hogy bármiben is kevesebb lennék mondjuk a Gyuszinál vagy a Tibinél.
Fiúk meg lányok, nahiszen. Azt láttam, éreztem, hogy vannak különbségek, és hogy én az úgynevezett lányos dolgokat nemigen szeretem csinálni. Nem főztem a nagyival a konyhában mint a Zsófi meg a Kata, nem voltam valami rendrakós, babáim sem voltak. Mindig a szomszéd fiúkkal lógtam inkább. De ennél többet nem jelentett az egész. Aztán felnőttem. Bekerültem irodalmi körökbe, munkahelyekre.
Pályakezdő íróként, főképp a fiúk gyűrűjében, általában egyetlen nőként mindig megkaptam a kérdést: nem ér hátrányos megkülönböztetés? Mi a különbség a férfi és a női irodalom között? Van neme a szövegnek? A kérdések zavarba hoztak, általában zavart válaszokat is adtam. De az fontos volt, hogy úgymond nőiesen öltözzek, de ebben kimerült minden, amit a női létről gondolok.
Mivel alapban vértezve voltam anyám radikális tanításaival, azt, hogy nő vagyok, legtöbbször inkább erőként éltem meg. Egészen addig, amíg negyvenöt éves nem lettem. Egy barátnőm lógott a vonalban: “Nem felénk lejt a pálya, nagyon nem” - mondta, és mélyen átéreztem az igazát. Mert hiába minden, nincs egyenlőség.
Nőnek lenni nagyon nehéz. Illetve öregedő nőnek lenni az. És igen kevés segítség, kapaszkodó akad. Egy dolog menhet meg, és ez a művészet ereje. Egyik kedvenc írónőm, a szürrealista Leonora Carrington nehezen élte meg a negyvenes éveit, de aztán egyenesen ünnepelte az öregedést. Vonult a barátnőivel az utcán, a házából egyenesen kidobta, aki megkérdőjelezte a művészetét, és halhatatlan hősnőt teremtett A Hallókürt Marian Leatherby-jével, aki kilencven felett is igazi nőként ünnepelte az életet.
Ha a régi idők nőit nézzük, azt látjuk, a férfiak mellé független karakterként a dívák tudtak csak odalépni a saját jogukon. De a dívák amilyen csodálhatók, annyira félelmetesek és megközelíthetetlenek is voltak. Aztán felsorokoztak az írónők is, akik tettek a társadalmi konvenciókra. De hiába minden jó példa és erős szólam: nőnek lenni feladat. Legyél akármilyen nő: erősebb, gyengébb, férfiasabb, alkotó, sokgyerekes vagy egyedülálló.
Minden emberi törvény felé helyezhetjük magunkat, de a biológia akkor is az urunk marad. Sok színházi előadás is tematizálja ezt, és igyekszik a női lét több aspektusát felmutatni - de nincs forradalmi változás. Talán mert nem is lehet. Az életben minden a szexről szól, szól a mondás, kivéve a szexet, mert az a hatalomról.
Ez alaptörvény, és amíg a szexus mozgatja a világot, és az mozgatja, a nők helyzete adott. De mint minden kérdésben, itt is a szeretet segíthet: és elsősorban az önszeretet. De ne a férfit vagy a nőt szeressük egymásban, hanem az embert. És az az élet minden területén felemel majd.
