Hanne Ørstavik: Vágy (részlet)

Otthon zárva találja a bejárati ajtót. Alig kap levegőt, sála átnedvesedett a nyakán az izzadtságtól. A kulcs után kotorászik nadrágja elülső zsebében. Mindig oda szokta rakni, de úgy látszik, ez alkalommal elfelejtette. A többi zsebében sem találja.

Nem akarja fölébreszteni Vibekét. Ezek szerint bezárta az ajtót, mielőtt lefeküdt. Biztosan megunta már, hogy órákig várjon rá. Hiszen egész este sütött neki. És különben is. Még egyszer átkutatja a zsebeit. Semmi. Becsenget. Odakint hallja a falióra egyenletes ütéseit. Megjelenik előtte Vibeke arca, nincs rajta smink. Világoskék fürdőköpenyt visel, mely alól kilátszanak vékony lábai. Azért jött csak, hogy meg­nézze őt. Milyen szomorú a tekintete. Lehet, hogy nem nyitja ki az ajtót. Ez a büntetés azért, mert ilyen későn jött haza. Majd azt mondja neki, hogy igazán nem akarta felébreszteni, de itthon felejtette a kulcsát.

Még egyszer csenget. Hiába tartja az ujját oly sokáig a gombon, most sem történik semmi. A csengő fölött, üresen világít a névnek fenntartott keskeny csík, a vezeték vékony, fehér kábelén kívül nincs ott semmi.

Jon megfordul, és nekitámaszkodik az ajtónak. Biztos a nappaliban felejtette a kulcsot. Az asztalon. Látja maga előtt a Donald kacsás kulcscsomót. Ha kicsit elfordítja a kulcstartón a képet, olyan, mintha Donald követné a tekintetével.

Van valami furcsa a ház előtt. Mintha több lenne a hely. Akkor fedezi fel, hogy az autó nem áll a ház előtt. Vibeke nincs otthon. Csak nem történt valami? Talán baleset? Vibeke nem szeret télen vezetni. Igaz, hogy errefelé szinte egész évben tél van.

Lehet, hogy nekiment valaminek, és most bénán ül egy tolószékben. És ha nem találta meg senki, és el fog vérezni valahol az út szélén? Vagy kigyulladt az autó, és bennégett? Jon érzi, hogy megint pislogni kezd. Próbálja összeszorítani a szemhéját, még a hüvelyk­ujját is rányomja, be akarja tolni a koponyájába a szemgolyóit, hátha akkor már soha többé nem találnak vissza a helyükre, hadd himbálózzanak odabenn.

Akkor majd a kórházban tartom a szülinapom, vastag kötéssel a fejemen. Vibeke pedig kénytelen lesz odacipelni az összes ajándékot és a tortát. Tényleg! Lehet, hogy hiányzott valami a sütéshez. Tojás vagy liszt. Azért ment el, hogy kölcsönkérjen valakitől. Hiszen olyan feledékeny. Gyakran mondogatja magáról, hogy olyan, mint egy öreg professzor, aki belemerül a gondolataiba, és megfeledkezik a világról maga körül. Hogy ez nem jutott hamarabb eszébe! Ha nem lenne szülinapja, Vibekének sem kellett volna elmennie. Biztos mindjárt itthon lesz. Már nem is érzi, hogy fáznak a lábujjai vagy a combja. Ide-oda járkál az ajtó előtt a hóban, néha ugrik egyet. Mit csináljon addig, amíg anyja visszaér. Reméli, hogy nem mérges.

Valahol messze egy autóban felkapcsolták a belső világítást. Apró, világító folt a sötét éjszakában. A férfi egyre lassabban hajt, egymásra néznek. Vibeke el sem tudja képzelni, miért állt meg az a másik autó ezen a lakatlan vidéken, ráadásul úgy, hogy bekapcsolták a belső világítást, hogy mindenki jól lássa őket.

– Hiszel az ufókban? – kérdezi a férfi nevetve.

– Biztos elromlott annak az autónak a motorja – jegyzi meg Vibeke. Aminek persze nem túl sok értelme van, mert ha valóban elromlott a motorjuk, miért nem mennek vissza a városba, hogy segítséget hozzanak. Elhaladtak az autó mellett. Ketten ültek benne és előrehajoltak, mintha keresnének valamit a földön. Egyenruha volt rajtuk. Vibeke arra gondolt, hogy az útfelügyelettől lehetnek. Ki tudja. Talán a hó miatt járják a környéket ilyen későn is.

– Örülök, hogy nem vettek észre minket – szólalt meg a férfi.

– Nem értelek – nézett rá meglepetten Vibeke.

– Nem szeretem a rendőröket.

– Honnan tudod, hogy rendőrök?

– Nem láttad, hogy az egy rendőrautó?

Vibeke megpróbál visszaemlékezni, de sem az autóban ülők látványa, sem maga az autó nem emlékeztette rendőrségre. A férfi megint beletapos a gázba. Egyik kezével a kormányon dobol. A rádióban Vibeke kedvenc számát játszák. Előrehajol, hogy felhangosítsa kicsit. Az autó váratlanul nagyot huppan egy gödörben, Vibeke keze arrébb csúszik, a rádió sípolni, búgni kezd, mire a férfi egyszerűen kikapcsolja. Hirtelen csend lesz. A motor tompa zúgásán és a fűtés zümmögésén kívül nem hallatszik semmi. Jó karban van az autó, persze rá vannak utalva, egy rossz kocsival nehéz lenne országot járni. Vibeke azon tűnődik, mennyit ihattak indulás előtt. Biztos nem sokat. Kényelmesen nekidől a fejtámlának, behunyja a szemét, jobb kezét az ajtónak támasztja.

Amikor kinyitja a szemét, éppen kikanyarodnak az erdőből, távolabb feltűnnek az első település lámpái.

Az út fölött sárga fényű lámpák függenek, kétoldalt háromszintes tanyaházak fogják közre az utat, mögöttük újabb házak sorakoznak. Oldalfalukon hatalmas, kivilágított reklámok függenek. A rajtuk látható emberektől elevenné válnak a kihalt utcák. Elhajtanak egy néptelen stadion mellett, a futballpálya füvét most jég borítja, két végében hatalmas fényszóró világítja meg a jeget.

Ahogy a település központja felé haladnak, egyre magasabbak a házak és egyre sűrűbben állnak egymás mellett. Az üzletek kirakatában neonreklámok villognak. Vibeke észreveszi a fodrászatot is, ahol az utóbbi időben volt már néhányszor. Az üzletben egy lámpa sem világít.

Látja maga előtt a fodrászlányt, rövidre nyírt, sima haját, száját, ahogy a tükörbe néz és beszélget vele. Ő beszélte rá, hogy rakja az orrába azt a kis gyöngyszemet. Konvenciókról beszélt neki, meg szabadságról, hogy tágítsa ki maga körül a teret. Elképesztően tudott beszélni és hatni, gondolja Vibeke. Nekem az a legnagyobb problémám, hogy egyszerre gondolkodom és beszélek. Soha nem marad időm arra, hogy kigondoljak valami jó kis replikát.

Most a másik oldalon néz ki, azon az oldalon, ahol a férfi ül. Egy középkorú pár kutyát sétáltat. Megállnak egy kapu előtt, a férfi kinyitja, és maga előtt beengedi a nőt kutyástul az udvarra. Olyan gyorsan hajtanak el mellettük, hogy ideje sem marad arra, hogy jobban megnézze a házat. Eszébe jut a bérház, ahol régebben laktak, a hátsó udvar a két terebélyes tölgyfával. Odanyílt a konyhaablakuk. Hogy visszhangzott minden. És az a reggeli zsongás, ajtócsapódás, beszélgetés, induló autók zaja.

A kutya vakkant egyet. Jon nem érti, mit akar. Talán megéhezett. Ő is vakkant egyet, hátha a kutya megérti, hogy nincs nála semmi, amit odaadhatna neki. Inkább azt próbálja kitalálni, hány óra lehet, ha a lánynál tizenegy volt, amikor eljött. Talán fél egy.

Autó közeledik. Jon hallja a hangját még azelőtt, hogy bevenné az úton azt a könnyű kanyart. A kocsi lassan halad. Lehet, hogy eltévedtek és azért mennek ilyen lassan, mert szeretnének megkérdezni valakit. Leszalad az országútig és integetni kezd. Amikor a kocsi közelebb ér, rájön, hogy ez az a piros autó, amely az imént hajtott el mellette az úton.

A férfi megáll egy éjszaka nyitva tartó kávéház előtt, de nem kapcsolja ki a motort. Vibekének nem esik nehezére, hogy hallgatnia kell. Sok mindent elárul kettejük között a csend. Eszébe jut egy másik vers, amely éppen a belső csend fontosságáról szól. A kávéházban fiatal férfi dolgozik a bárpultnál. Éppen telefonál, a kagylót feje és válla közé szorítja. Szorosan a falnál egy pár ül, fejüket tányérjuk fölé hajtva esznek.

– Rágyújtasz? – kérdezi a férfi.

– Igen – feleli Vibeke.

A férfi előbb a nő cigarettáját gyújtja meg, utána a sajátját. A férfi a bárpultnál még mindig nem hagyta abba a telefonálást. Beszéd közben ritmikusan mozog a felsőteste, olykor a csuklóját is megmozdítja. Mintha zenét hallgatna, gondolja Vibeke.

– Ismersz olyan helyet, ahova elmehetnénk? – kérdezi a férfi.

– Nem – mondja kicsit határozatlanul Vibeke. Eddig soha nem ment el szórakozni, csak egy színházi előadáson volt a templomban.

Megint nem szólnak egymáshoz.

– Mi lenne, ha megkérdeznénk? – mutat Vibeke cigarettájával a telefonáló férfira. A másik nem felel. Mintha gondolkodna valamin. Vibeke elnézi csontos, szögletes arcát, dús, hullámos haját. Semmi baj, úgy látszik, neki kell kezdeményeznie. Végül is a férfi itt az idegen. Mintha látogatóban lenne nála. Vagyis látogatóban van azon a helyen, ahol ő lakik. Kinyitja a kocsi ajtaját, átmászik gyorsan egy hókupacon, és már ott is áll a járdán. Megfogja a félkör alakú kilin­cset, lenyomja, és belép a kávéházba.

Hanne Ørstavik (fotó: Linda B. Engelberth)

Csak a bárpult fölötti keskeny fénycső világít erősen, egyébként kellemes félhomály van a teremben. Az asztalokon apró hangulatlámpák világítanak. Vibekét meglepi, milyen zaj van odabenn. Valamelyik környékbeli rádióadó sugározza a legújabb slágereket. Ismerős neki, amit most hall, de a címére már nem emlékszik. Elindul a pult felé. Nehezére esik, hogy ne a zene ritmusára mozogjon. A pult szélére teszi a kezét, és előrehajol. A fiatalember eltűnt. Talán vécére ment, vagy behoz valamit a raktárból. Frissen főzött kávé illata csapja meg az orrát. Ott áll a kávéskanna a pult mögött egy melegítőlapon. Csípője a zene ritmusára mozog, akkor döbben rá, milyen régen is táncolt már. A pult mögötti kis polcon nyitott újság és egy könyv hever. Még jobban előrehajol, csak hogy kivehesse a könyv címét. Nem olvasta. A szerzője férfi és amerikai. Mindez elég érv számára ahhoz, hogy ne olvassa el. A polc előtt elnyűtt, zöld huzatú forgószék áll. A rádió, ahonnan a zene szól, szintén a polcon áll. A hangszóróját úgy állították be, hogy az hallja a legjobban, aki előtte a széken ül. Vibeke körmével dobol a pulton, jól mutat körmének sötétvörös színe a pult fémborításán. Pillantása tovasiklik a csapóajtó felé, amely mögött minden bizonnyal a konyha rejtőzik. Végül megfordul és hátát a pultnak támasztva az ablakon keresztül figyelni kezdi az autót. Idebentről alig látja a férfit. Amikor elunja, az asztalnál ülő pár felé fordul. Székük alatt egy-egy kutya hever, a nő széke mögött még egy kalitka is áll, benne kanári. Lassan esznek, mintha nem is hallanák a rádióból dübörgő zenét, amely éppen akkor véget is ér. Egész nap utazhattak, és most pihennek egyet, mielőtt nekivágnának az út hátralevő részének. A nő eltolja magától a félig teli tányért, és rágyújt egy cigarettára.

– Parancsol valamit? – kérdi Vibeke háta mögött egy hang. Nem a fiatalember az, hanem egy idősebb férfi. Ötven körül lehet.

– Előbb még valaki más volt itt – mondja a férfinak, aki erre felvonja a szemöldökét. Mindkét kezével a pultra támaszkodik és előrehajol. Nemcsak a karját, de a kézfejét is fekete szőr borítja, bár a haja már ősz, ujjai rövidek, de erősek.

– Parancsol valamit? – kérdi még egyszer.

Nem látszik idegesnek, inkább fáradtnak tűnik. Hangja továbbra is nyugodt és udvarias.

– Tulajdonképpen attól a férfitól akartam kérdezni valamit, aki az előbb még itt volt.

– Értem.

Csend van. A falnál ülő pár abbahagyta az evést, és azt figyeli, ő miről beszélget a férfival.

– Vagyis… vagyis… nem érdekes az egész – dadogja Vibeke.

– Értem – ismétli a férfi, majd egy tálon rendezgetni kezdi a süteményeket, úgy, hogy szépen körben helyezkedjenek el.

Vibeke elindul az ajtó felé, nagy nehezen kinyitja, jólesik neki a friss, hideg levegő, majd sietősen elindul az autó felé.

A kocsi fékez, és lassan elcsorog odáig, ahol Jon áll. Igen, ő az, a nagyon rövidre nyírt hajú férfi. A férfi hátranéz. Üresbe tette a kocsit. Jon a lábán érzi a kipufogógáz melegét.

 

A férfi lekapcsolta a motort, de szerencsére a fűtés nem állt le. Bekapcsolta a rádiót, és ugyanarra az adóra állította, amely a kávéházban is szólt. Csakhogy a várakozás közben elaludt. Vibeke óvatosan csukja be az ajtót, nem akarja felébreszteni. A férfi a fejtámlának dőlve alszik, nyitott szájjal. Nyelvét sötét lepedék borítja. A dohányzás miatt, gondolja. Kinéz az ablakon. Kicsit lejjebb egy pár lép ki egy másik kávézó ajtaján, a férfi a keze közé fogja a nő fejét, lehajol hozzá és megcsókolja. Vajon az ő nyelvén is van olyan sötét lepedék?

Letekeri az ablakot, és megnézi a visszapillantó-tükörben. Eléggé előre kell hajolnia ahhoz, hogy lásson valamit, előrehúzza az ülést, és kicsit oldalra dől. Körmével megvakargatja a nyelvét, de nyálon kívül más nem jön le róla. Talán leghátul sötétebb valamivel, de ilyen kevés fény mellett nem olyan egyszerű kideríteni, mi is az valójában. Talán az a kávézó, ahonnan az a pár kijött, nekik is jó lenne. Kellemes fény szűrődött ki belülről, amikor kinyitot­ták az ajtót. A bejárat fölött tábla lóg. Nem is kávéház, hanem söröző. Felébreszti a férfit, hogy megossza vele felfedezését. A férfi csak bámul rá, félig nyitott szemmel, mintha nem is aludt volna, hanem őt nézte volna egész idő alatt, gondolja Vibeke. Közben megigazítja a haját, szeretné tudni, van-e még formája vagy pedig teljesen összeesett.

A férfi letekeri az ablakot.

– Ismerős vagyok errefelé – mondja neki Jon.

A férfi rámosolyog. Fogai aprók, egyenesek. Jon akkor veszi észre, hogy akit férfinak nézett, valójában nő.

– Szóval ismerős vagy errefelé.

A nő mosolyogva nézi a kisfiút. Dialektusa elárulja, hogy nem helybéli. Talán nyugatról jött. Jon is mosolyog. Nem tudja, mit mondjon, lehet, hogy a nő mégsem tévedt el.

– Szállj be – mondja Jonnak, és fejével a mellette levő ülésre mutat. – Túl hideg van ahhoz, hogy csak így, leeresztett ablaknál beszélgessünk.

Jon szót fogad. Megkerüli a kocsit, és beszáll. Körülnéz a kocsiban. A hátsó ülésen egy vastag, virágmintás párnán hosszú, fehér paróka hever. Lábánál lila táska. Kezét lába közé rejtve, zavartan ül az ülésen, és maga elé mered.

– Nem kéne ilyenkor egy ilyen kisfiúnak már aludnia? – kérdezi mély, búgó hangon.

Jonnak az az érzése, hogy a nő nevet, miközben beszél, de amikor fölnéz, látja, hogy az arca teljesen komoly.

– Kizártam magam a lakásból, és most éppen senki nincs otthon. De anyu nemsokára jön. Tortát akart nekem sütni és csak elszaladt valamiért, ami kellett a sütéshez és nem volt otthon.

– Ó! Hát születésnapod lesz!

– Igen. Holnap leszek kilencéves.

A nő kinéz az ablakon, látja a vastag, sárga fényt, amit a kocsi fényszórója vet a hóra. Egyszer-kétszer, mintha nem is tudná, mit csinál, csettint a nyelvével, majd Jon felé hajol, és kinyitja a kesztyűtartót.

– Van itt neked valami édesség – mondja, és keresgélni kezd a papírdarabok, szalvéták, kiürült cukroszacskók és napszemüvegek között. – Anyád nem tanított meg arra, hogy ne szállj be idegenek autójába? – kérdi a kisfiút, és tovább matat.

– Miért ne? – kérdezi Jon.

– Azért, mert nem mindenkit vezérel jószándék – mondja mosolyogva az asszony. Tényleg nagyon kicsik a metszőfogai. Jonnak kedve támad, hogy a sajátját is megnézze. Kíváncsi lenne a különbségre.

– Anyukám azt mondta, hogy legbelül minden ember nagyon kedves.

A nő még mindig kutat. Fehér a ruhája, állapítja meg magában Jon. A pulcsija olyan puha, mintha nyúlszőrből kötötték volna. Olyan hosszú, mintha ruha lenne. A harisnyája is fehér és a cipő is a lábán. Az autóban meleg van. Jon érzi, hogy megizzadt a feje, és leveszi a sapkáját.

– Hát tévedtem – adja fel a keresgélést az asszony, és olyan erővel csapja le a kesztyűtartó tetejét, hogy Jon beleremeg. – Veszünk valahol, jó? – hunyorog Jonra és felnevet.

Olyan hirtelen indul el a kocsival, hogy a kisfiú ide-oda dülöngél az ülésen. Hirtelen sebességet vált. Jon közben az asszony kezét nézi, amit le sem vesz a sebességváltóról. Vékonyak és finomak az ujjai. Azután a sajátjára pillant. Sokkal kisebbek, mint az övé. Ahogy melegszik, úgy érzi, mintha apró tűvel szurkálnák a bőrét belülről.

 

Vibeke olyan szorosan megy a férfi mögött, hogy amikor az váratlanul megáll, ő beleütközik. Érzi a bőrkabátja szagát. Nemrég vehette. A férfi hátrapillant a válla fölött és ránevet. Vibeke boldog, most már ő is mosolyogva néz körül a helyiségben. A bár tömve van. A bárpulttól balra zenekar játszik egy kis emelvényen. Jobbra barna bőrfotelek sorakoznak a fal mellett, a terem belseje felé eső részen bordázott támlájú székeken ülnek az emberek. Akinek már nem jutott hely, pohárral a kezében a bárpultot támasztja, vagy csak úgy álldogál. Olyan sokan vannak odabenn, hogy nehéz megállapítani, ki kihez tartozik. Szóval ide járnak esténként a helybéliek, állapítja meg elégedetten Vibeke. Az emelvényre vezető lépcsőt néhány lány foglalta el. Lelkesen beszélgetnek.

A hangszórók úgy egy méterre lehetnek tőlük. Hihetetlen, hogy ilyen nagy zajban értik egymást. Persze lehet, hogy süketek és szájmozgásról olvassák le, mit akar mondani a másik. Vibeke hallgatózik, próbálja elcsípni, miről beszélhetnek, de hiába, még egy hangfoszlány sem jut el hozzá. Most veszi csak észre, hogy a zenekar nőkből áll. Rockzenét játszanak, a dallamosabb fajtából. A basszusgitárosnak sűrű, vörös a haja. Az énekes alacsony, vékony, akár egy gyerek, arca kerekded, metszőfogai kicsit előreállnak, frufruja egészen a szemöldökéig ér. Hosszú haja vékony fonatokban lóg egészen a derekáig. A két lány néha pillantást vált, apró, alig észrevehető jeleket küldenek egymásnak, mintha biztosítani akarnák egymást arról, hogy tudják, mi következik. A dobok mögött teljesen hétköznapi külsejű lány ül. Ha elmennék mellette az utcán, eszembe sem jutna, hogy dobos egy rockzenekarban, állapítja meg Vibeke. A férfi eltűnt. Hiába kutat utána, nem látja sehol. Egy nő és egy férfi vitatkozik mellette. Őket sem hallja, de jól látja, hogy a férfi rövid megjegyzései dühös kirohanásokra késztetik a lányt. Ám Vibeke elhatározza, nem hagyja, hogy bárki is tönkretegye jókedvét és belső nyugalmát. Megpróbál keresztülfurakodni a tömegen. Nagy nehezen eljut a bárpult közelébe. Két nagydarab férfi mögé kerül, akik a zenét túlharsogva beszélgetnek egymással. Vibeke lesben áll, hátha támad valahol egy rés, ahol a bárpulthoz jutva végre rendelhet egy italt magának. Végigböngészi a kifüggesztett itallapot. Még nem tudja, mit akar. Leginkább talán valami szénsavasat. Az most jól jönne, mosolyog maga elé. A két mackós külsejű alak jégkorongról beszélget, bizonyára ők maguk is játékosok, mert éppen az új edzőt szidják. Még az öltözékük is egyforma, csíkos flaneling és kék farmer.

Egyikük hirtelen megfordul, és megkérdezi tőle, mi a fenét bámul. Vibeke szóhoz sem jut a meglepetéstől, de a férfi már fordul is feléje, egyik kezében söröskorsó, a másikkal a pultra támaszkodik, és arról kezd beszélni, mennyire utálja az olyan nőket, akik odaállnak a háta mögé, bámulják, és azt hiszik, hogy neki kötelessége kikezdeni velük. Jobb, ha Vibeke nem is álmodik erről, és egyébként is jobban teszi, ha sürgősen lelép.

– Jó estét – szólal meg Vibeke mögött egy ismerős hang.

Ő az. Olyan közel áll hozzá, hogy Vibeke a nyakán érzi a leheletét. A fülébe sugdos, amitől nevetnie kell, majd átöleli és elviszi onnan. A jéghokis fickó erre visszafordul a barátjához, és zavartalanul folytatja vele a beszélgetést ott, ahol abbahagyta, mintha az, amit Vibekének mondott, minden további nélkül beilleszthető lenne kettejük párbeszédébe.

– Ők is a vidámparkban dolgoznak – jegyzi meg a férfi.

A férfi mosolyog, de most másképp, boldogabban, mint ahogy eddig bármikor. Szinte alig ismer rá. Most sokkal oldottabb, mint a lakókocsiban vagy az úton idefelé. Rádöbben, hogy még mindig nem tudja, hogy hívják a férfit.

– Tom – hangzik a felelet, amikor megkérdezi. – És téged?

– Vibeke.

Tom körbenéz a teremben.

– Most már jólesne egy sör.

– A bolt tízkor zár – figyelmezteti Jon az asszonyt. – Ilyenkor már csak a városban a benzinkútnál lehet bevásárolni.

– Messze van innen? – kérdezi az asszony.

– Két mérföld.

Jó meleg van a kocsiban. Jon lehúzza dzsekijén a cipzárt. Még a sálját is leveszi. Az asszonynak vastag, áttetsző üveggyűrű van a mutatóujján. Milyen jó lenne megnézni mikroszkópon keresztül! Csak úgy nyüzsöghetnek rajta a baktériumok.

Elindulnak a város felé vezető úton. Jon visszatarja a lélegzetét, és közben azt számolja, hány lámpa­oszlop mellett haladnak el. Minden egyes lámpa ezer emberéletet ér, vagyis annyi emberrel kevesebbet kínoznak meg a földön. A könyvtárban kutakodott kicsit ebben a témában. Van úgy, hogy az emberek fejét hideg vízbe mártják, miközben áramot vezetnek a nyelvükbe. Vagy mint az újságban, azon a képen, ahol a karjuknál fogva lógatták fel az embereket? Vajon mennyi ideig bírják? Csak hét lámpaoszlopig bírja. Még gyakorolnia kell. Sötét, sűrű erdőn hajtanak keresztül. Az út szinte teljesen egyenes, csak olykor van rajta egy-egy kisebb kanyar. Senki nem jár rajtuk kívül errefelé. Olyan, mintha egy alagúton haladnának keresztül, vagy inkább egy modellvasútpályán, két magas hegy között a völgyben.

– Hogy hívnak?

Az asszony hangja unottan cseng.

– Jonnak.

Nem ér, hogy unatkozik. Hiszen nem ő kérte meg, hogy vigye el autókázni. Nem is panaszkodott. Csak segíteni akart neki, mert azt hitte, eltévedt.

Az asszony valósággal száguld az úton. Az egyik kanyarban kinyílik a kesztyűtartó, úgy, hogy Jon megint ráláthat a szemüvegekre. Egy vastag, fehér műanyag keretes szemüveg van hozzá a legközelebb. Kiveszi és fölpróbálja. Túl nagy neki. Hideg a műanyag érintése. Rosszul érzi magát. Mintha gombóc lenne a gyomrában. Szájában nyál gyűlik össze. Már ülni is alig bír.

– Megállnál? – kéri az asszonyt.

– Miért?

– Hányingerem van.

Asszony kicsit később megáll egy tisztás szélén. Körülöttük a nagy semmi. Jon kiugrik a kocsiból.