Takis Würger: Stella (részlet)

1942. MÁJUS

 

Mexikó hadat üzen Németországnak. A brit miniszterelnök, Churchill egy rádióbeszédében előzetesen figyelmezteti a német hadsereget, hogy mérges gázt fognak bevetni ellenük. A nemzetiszocialisták tízparancsolatának ötödik pontja Dr. Joseph Goebbels szerint: „Légy büszke Németországra; büszke lehetsz az olyan hazára, melyért milliók áldozták fel életüket.” Robert Anthony Eden, a brit külügyminiszter és szovjet kollégája, Vjacseszlav M. Molotov aláírják a Német Birodalom ellen irányuló szövetségi szerződést. New Yorkban Bing Crosby és más zenészek lemezre veszik a White Christmas című számot. A zsír havi fejadagját 1053-ról 825 grammra csökkentik. Goebbels meghirdeti a Berlini Udvariassági Versenyt. Az Operation Ironclad fedőnév alatt brit katonák elfoglalják Madagaszkárt. A csehszlovák emigráns kormány megbízásából két cseh férfi egy országúti szűk hajtűkanyarban merényletet követ el Reinhard Heydrich, a cseh-morva protektorátus birodalmi protektorhelyettese ellen. A támadók egyike megpróbálja géppisztollyal agyonlőni a Mercedesében ülő Heydrichet, ám a töltény elakadása miatt az akciót nem sikerül végrehajtani. A másik merénylő kézigránátot dob az autóra, mely az egyik hátsó kerékhez csapódik, majd felrobban. A detonáció szétroncsolja Heydrich több bordáját, egy szilánk behatol a lépébe, egy másik kitép egy darabot a rekeszizmából. A helytartó a helyszínen még él.

 

*

 

Kristin nem jelentkezett, sem aznap este, sem másnap.

 

Elgondolkoztam, hogy mit csináltam rosszul, és úgy véltem, a dolognak nyilván van valami köze a Wannsee partján lefolytatott beszélgetésünkhöz.

Némán gubbasztottam a bárban, és Kristinre gondoltam.

– A jegyese? – kérdezte Kövér Frici pár nap hallgatás után.

Bólintottam.

Az egyik éjjel, amikor rajtam kívül senki sem ült a pultnál, a főportás odatelepedett mellém. Fáradtnak látszott, egy hajfürtje a homlokába lógott. Franz lerakott elénk a márványpultra három stampedlit, és teletöltötte őket pálinkával. A portás a vállamra tette a kezét, és azt mondta:

– Nem segít semmi, fiam.

– Nem bírom elviselni.

– De, el bírod, mindent elviselünk valahogyan.

Nem volt rá okom, hogy esténként lemossam a bőrömre ragadt szénport.

Tudtam, hogy becsaptam magam, csak azt nem tudtam, mivel. Hiányzott az illata, amely az első napokban még ott szaglott a lepedőn, de aztán elpárolgott. Hiányzott, hogy azt mondjam neki: „pöttyöm”.

A kabátom gallérján megtaláltam egy hajszálát. Mielőtt lecsippentettem, fél napig töprengtem, mit tehetnék vele. Végül a számba vettem, és lenyeltem egy konyak kíséretében.

Elképzeltem, hogy áthalad a szálló forgóajtaján, a maga kis, ugrálós lépteivel, ahogy akkor járt, ha megörült valaminek.

A szobalányok liliomot tettek az ablakomba, forró csokoládét hoztak, amelyet beleköptem a mosdókagylóba.

Küldtem egy táviratot apámnak Isztambulba, anyámnak Münchenbe, mindkettőt ugyanazzal a szöveggel:

Még Berlinben. Szerelmes vagyok. És szomorú.

 

Anyám ezt a levelet küldte:

Kedves Fritz!

Mondtam neked, hogy ne menj Berlinbe. És nem is igazán hat meg a szomorúságod, ha mindazok sorsára gondolok, akik a hazáért és így értünk is harcolnak, és hogy oly sokan adják életüket a terroristák ellen vívott küzdelemben.

Ez az egyetlen dolog, amit látnunk és támogatnunk kell. Az egyéni szenvedés magánügy, amelyet most el kell felejtenünk.

Gyere Münchenbe, ide, hozzám. Én itt leszek, te meg látni fogod, mennyire szép itt Nymphenburgban.

Üdvözöllek egy Heil, Hitlerrel.

Édesanyád

 

Apám meg ezt írta:

Kedves fiam!

Megmelegszik a szívem, hogy hallok felőled. Képzeld csak el, hol ülök ebben a pillanatban. Egy kis kávéházban a Boszporusznál, a pincér franciául beszél, bár erős török akcentussal, fekete kávét iszom, de olyan erőset, hogy azt el se tudod képzelni. Itt mokka a neve, és némi kardamommal van ízesítve. Ugye milyen remekül hangzik? Mint egy mór az Ezeregyéjszakából! Kis kannából töltik ki, amelynek ibrik a neve, ha jól értettem. A kávépor olyan finomra van őrölve, mint a homok, és aztán a vízzel együtt forralják fel, elképzelni sem tudsz ennél ördögibb italt! A pincér azt mesélte, hogy a beduinok régebben a sivatag forró homokjában vagy a tábortűz parazsában melegítették fel. Igen, Friedrich, itt olyan közel vagyok a Szaharához, hogy alighanem irigykedni fogsz! Milyen szép lenne, ha tényleg itt lennél! De ahogy olvasom, most éppen szerelmes vagy ebbe a züllött Berlinbe, épp úgy, ahogy én rajongok a régi Konstantinápolyért. Ismerem ezt az érzést, a szomorúságot, ha idegen tájon él az ember. De mi, beduinok éppen akkor érezzük igazán jól magunkat, ha úton vagyunk. Te se szomorkodj, a haza megmarad neked, mint amolyan iránytű, ami mindig megmutatja az irányt. Csak a haladás valahová, ez az, amiről magadnak kell döntened. Elárulok neked egy apró titkot, amit anyád semmiképpen sem tudhat meg. Itt az a szokás, hogy egy magas toronyból, melynek holdsarló van a csúcsára tűzve, egy férfi énekli az imát az embereknek, minden éjjel erre ébredek. De a ma éjszakára van egy tervem. Kölcsönveszem a háziszolga zekéjét, kimegyek az ajtó elé, és a muzulmánokkal együtt fogok meghajolni Mekka felé! Nem jó vicc? Képzeld csak el fiam, hogy apád meglátogat egy mecsetet! Még csak nem is álmodtál erről, igaz? Most mennem kell, de hamarosan jelentkezem.

Teljes szívemből üdvözöllek:

A te örökké szerető apád

 

P. s.: Elnézést a kávéfoltokért.

P. s.: Nem hiszem, de ha netán félreértettelek (amit, ismétlem, nem tételezek fel), és te egy asszonyszemélyre gondoltál, akkor vedd ezt figyelembe. A berlini nők, ahogy hallani, illendően illetlenek.

 

Este elmentem Tristan lakására. Ha tudja Kristin családi nevét, talán megtalálhatom. Alsónadrágban, kezében revolverrel nyitott ajtót, átölelt, és sokáig tartott a karjában.

– Öregfiú – mondogatta maga elé.

Az agár kirohant az előszobából, és körülugrált. Nyála fénylő csíkot hagyott a kabátujjamon.

Tristan behívta a házvezetőnőt, és megkérte, hogy főzzön nekünk egy kancsó teát.

– Tudja, azt a jót, a görög hegyi növényekkel.

Amikor magunkra maradtunk, elmondtam, hogy Kristin elhagyott.

Tristan bólintott.

– Néha áltatja magát az ember.

– Ezt hogy érted?

– Talán nem az volt, akinek látni akartuk.

– Miért, te mit akartál látni?

Furcsállottam, hogy annyira érzéketlenül vette tudomásul, hogy Kristin eltűnt.

Túl hangosan beszéltem, Tristan megkocogtatta a kezem. Mellszőrzete világos volt.

– Nyugalom. Hiszen én is szorongok. Mindannyian félünk. Rosszul esett, ahogy bánt velem. Némán ittuk a teát. A porceláncsésze olyan vékony volt, hogy attól féltem, széttörik az ujjaim között. Tristan megkérdezte, maradok-e ebédre, és hozzátette, nemrég lemondott a húsról. Az emberiség csak akkor kezdett az állatok húsával táplálkozni, amikor az ősember összepárosodott a zsidó kannibálokkal.

– Miket beszélsz? – kérdeztem. Ránéztem a dupla nullára a felkarján.

– Ezt Wagnernél olvastam – felelte.

– Kiderítetted Kristin családnevét?

– Gandhi sem evett húst. Ismered Gandhit?

Karon ragadtam.

– A nevét!

– Aha. Szóval ezért jöttél. – Töltött még egy kis teát, de nem szólt egy szót sem.

– Megkérdezted, Tristan?

– Igen.

– És?

– Hazudott.

Akkorát csaptam az asztalra, hogy a csészék megremegtek.

– Mindenben hazudott.

Felálltam, és elindultam. Tristan az ajtónál ért utol, és megragadta a vállam. Túlzottan higgadtan beszélt.

– Tudom, hogy te nem vagy izraelita. Már régen leellenőriztettelek. Nem kell félned. Bár úgy nézel ki, de nem vagy az.

Kibírjuk. Ezt mondta apám. Németországban mindennap ehhez tartottam magam, és úgy tettem, mintha képes lennék együtt élni azzal, ami Németországban a zsidókkal történik. Elviseltem a horogkeresztes zászlókat, és azt, hogy az emberek a karjukat lendítve és üvöltve köszönnek nekem. De ebben a pillanatban azt éreztem, hogy hazudtam.

Kitéptem magam Tristan karjaiból, és kirohantam a lakásból. Addig rohantam, míg átizzadtam az ingem. A Mommsenstrassén leültem egy kapubejárat márványlépcsőjére. Idős pár haladt el előttem, kéz a kézben, ujjaikat szorosan összefonva.

 

Kristin nyolc nappal a fogadás után tűnt fel ismét a szállodában. Olyan finoman kopogott az ajtómon, hogy először meg se hallottam. Mikor megláttam az arcát, csak ennyit tudtam kinyögni:

– Úristen…

Arca beesett volt, fejét kendő takarta. Mindkét szeme alatt véraláfutások. Az egyik szemgolyója bevérzett. Meleg nap volt, mégis kabátot viselt. Nem érintett meg. A szoba közepén megálltunk egymással szemben.

– Semmi csók? – kérdezte.

Amikor átöleltem, összerándult. Vérszag áradt belőle.

– Nem voltam elég óvatos – mondta olyan halkan, hogy alig értettem.

– De hát mi történt? Ki… Mi… Mi történt?

Mikor a karját fölemelte, a fájdalomtól eltorzult az arca. A számra tette a kezét.

– Azt gondoltam, elhagytál – mondtam.

– Kérlek, segíts levenni a kabátomat. A vállam…

Véres csíkok a karján. Mikor a kabátját felemeltem, a kendőt tartó öv lecsúszott a fejéről. Elakadt a lélegzetem. Leborotválták a haját. A nyakán sötét véraláfutások. Láttam a fejbőrét. Kristin elfordult.

– Nem voltam elég óvatos, nem voltam eléggé óvatos – ezt ismételgette szakadatlanul. Szipogott, ökölbe szorította a kezét, és a homlokára ütött.

– Mi történt?

Köhögött, és láttam rajta, mekkora fájdalmat okoz neki még ez is. Azt mondta, jobb szeretné, ha nem bámulnám, amikor elmondja, mi történt. Sokáig tartott, olykor elhallgatott egy kis időre, egyszer felkiáltott, de egyébként teljesen nyugodt hangon mesélt. Első mondata így szólt:

– Azt mondták, zsidó nő vagyok.

Kristin szülei berlini zsidók voltak. Ahogy ő mondta, amolyan háromnapos-zsidó volt, mivel évente csak a háromnapos ünnepen látogatta meg szüleivel a Wilmersdorfban lévő zsinagógát. Apja az első világháborúban a franciák ellen harcolt, és tagja volt a zsidó frontkatonák birodalmi szövetségének. Szobája a Xantener Strassén tele volt kitüntetésekkel. Kristin apja zeneszerző volt, a német dal, mindenekelőtt Schumann és Schubert műveinek rajongója. A család szegénységben élt.

Számára ez az egész, mutatott körbe a szobában, amelyben ültünk, olyan volt, akár valami álom. Annyira finom az étel, annyira puha az ágynemű. Életében velem ivott először pezsgőt.

Ő nem zsidó, mondta Kristin. Nem úgy néz ki, mint egy zsidó, nincsenek zsidó barátai, nem beszél jiddisül, mint a keleti zsidók, és egyáltalán nem hisz semmiféle istenben.

– Teljesen árja vagyok – jelentette ki. Rendszeresen eszik szalonnát. Nem tud kívülről egyetlen zsidó imát sem. Hitler tette őt zsidóvá.

Az éjszaka óta, amikor leégett a zsinagóga a Fasanenstrassén, miközben a tűzoltók csak bámulták a lángokat és meg sem mozdultak, Kristin eltitkolta, hogy a személyi igazolványába egy vörös Zs betű van bepecsételve. Énekesnő akart lenni, de zsidó származásával ez lehetetlen volt. Szüleinek meg nem volt elég pénze, hogy emigráljanak Amerikába. Azt remélték, hogy Németországban kíméletesen bánnak majd velük az apa háborús érdemei miatt, és egy nép, amely szereti Schubertet, nem lehet gonosz.

Kristinnek jól ment a sora, keresett valamit a modellkedéssel és a latintanítással, és ráadásul még a Melodie Klub is fizetett a fellépésekért. Egy illegális panzióban lakott a szüleivel.

A bőrkabátos férfiak két nappal a Wannseenál rendezett ünnepség után állítottak be, letartóztatták őt és a szüleit is. A férfiak azt mondták, öltözzenek fel, pár óra múlva ismét otthon lesznek, és aztán bevitték őket a Burgstrasséra. Kristin nem tudta, ki árulta el őket.

Egy férfi leborotválta a fejét, a hónalját és a lába közét, bármiféle szappan használata nélkül. A vérző Kristinnek azt mondta, hogy bűzlik, mint egy disznó. Az éjszakákat egy pinceodúban kellett töltenie, ahol bokáig állt a víz, és ezért alig lehetett aludni. A víznek gombaíze volt. Még szerencse, hogy kora nyár van, mondta, így nem fázott annyira.

Nappal egy ablaktalan helyiségbe vezették, amit a férfiak irodának neveztek. Egy cigarettázó férfi ült ott, aki „a Kertész”-nek nevezte magát. A falon naptárból kitépett virágfényképek lógtak.

A Kertésznek hosszú, vörös haja volt. A mennyezetről kékes fényt adó villanykörte lógott alá. Kristin kezét hátrakötözték. Kovácsolt láncon egy kampó himbálózott.

A Kertész behozta az ingeit az irodába. Felállított egy vasalódeszkát a pincében. Egy vasalót megtöltött szénnel, leszedte Kristin kezéről a köteleket, és kivasaltatta vele az ingeit. Közben megdicsérte, hogy milyen jól dolgozik, és az olyan különösen nehéz helyeket is, mint a vállrész vagy a gallér, tökéletesen ránctalanra vasalja.

A Kertész Kristin összekötözött kezét befűzte a plafonról lelógó horogba, és egy csörlő segítségével felhúzta legalább fél méter magasba. Elég erősek voltak az izmai, hogy pár pillanatra elbírják a teste súlyát, de aztán kiugrott a válla, és Kristin előrenyújtott karokkal lógott. A Kertész ekkor gumicsővel ütötte. Az ütések közt csettintett a nyelvével. Bajor nyelvjárásban beszélt.

– Képzölj el egy stállót, ami tele van lipicaijakkal, és valami véletlön fojtán ezeket a pacikat bölga igás gebékkel köresztözik. Nomost a genetikuss képességek logikuss, hogy beszarnak ilyenkor, és a lipicaiak egyre kövésbé tunnak futni, viszont egy beragadt kocsit az égbe rántanak a sárbúl. De az pörsze egy másik minőség. Pont mint az embőrnél.

A Kertész azt akarta megtudni, hol bujkál Cioma Schönhaus, az okirathamisító. De Kristin nem tudta. Schönhaust azzal gyanúsították, hogy egy lyukasztógép, egy horogkeresztes pecsét és egy Pelikan márkájú hibajavító oldat segítségével állítja elő a hamis papírokat.

Kristin megadott pár valószínűnek tűnő címet. Bevallotta, hogy fajgyalázó. Azt remélte, hogy ezért a Kertész eszméletlenre veri.

De a gumicső ütései nem voltak annyira fájdalmasak. A verés után kificamodott karral hevert a földön.

– Megerőszakoltak – mondta Kristin.

A Kertész többször is ráejtett egy Olivetti írógépet Kristinre, noha ilyenkor maga a gép is megsérült. Aztán Kristint arra kényszerítette, hogy emelje fel a földről és állítsa vissza az asztalra, hogy aztán a Kertész megint rádobhassa.

Ha talált egy ráncot valamelyik ingén, a vasalót vágta hozzá. Pár nap múlva megint kificamította a karját, akkor aztán adtak neki egy kendőt, és egy zárt autóban visszavitték Wilmersdorfba. Azt mondták, hogy ha élve akarja viszontlátni a szüleit, ki kell derítenie,hol rejtőzik Cioma Schönhaus, az okirathamisító.

A Kertész azt mondta búcsúzóul:

– Viclát!

 

– Most mit csináljak, Friedrich? – kérdezte Kristin.

– De hiszen te sosem hordtál sárga csillagot.

– Mert voltak hamis papírjaim.

– Ezért nem vittél fel soha magadhoz.

– Jaj, Friedrich.

Odafordult hozzám a széken ülve. A könnyek sókristályokká dermedtek a szeme sarkában. Valami keménység ült ki az arcára, amit eddig sosem láttam. Bőre már nem ejtette rabul a fényt.

– Kristinem, egyetlenem.

– Friedrich – felelte erre –, nem Kristin a nevem. Stella vagyok. Stella Goldschlag az igazi nevem.

 

– Mit csináljunk? – kérdezte ismét.

Megfogtam a kezét, és közben eszembe jutott, amikor megkérdezte, hogy tényleg svájci útlevelem van-e.

– Az útlevelem amolyan életbiztosítás, nem?

Megrázta a fejét, és lecsukta a szemét.

– Te mit tettél volna?

– Megmondtam volna az igazat.

Megérintette a mellkasomat. Az ingemen át is éreztem tenyere melegét.

– Ez igazi, Fritz. Ezt te is tudod.

Az ölembe ült. A fájdalomtól szinte eltorzult az arca.

– Szerzek egy orvost, Kristin.

– Stella – mondta, és elnézett mellettem.

– Szerzek egy orvost.

 

A főportás nem kérdezett semmit. Csak annyit mondott, az orvos jön, amint lehet.

Nagyjából egy óra múlva, kezében bőrtáskával, egy férfi lépett a lakosztályunkba. Fehér köpeny helyett tweedöltönyt viselt.

– Hányadik hónapban van a kisasszony? – kérdezte, mielőtt ránézett volna Stellára. És aztán: – Ó, elnézést!

Nem kérdezte, honnan származnak a sebek. Vizsgálat közben nem mentem ki a szobából. Az orvos óvatosan tapogatta végig Stella mindkét vállát.

– A bal vállánál a csontok rosszul forrtak össze. Meg kell csinálnom még egyszer – jelentette ki végül. Injekcióstűt vett elő, és befecskendezett valami világos oldatot Stella könyökhajlatába.

– Hozzon, kérem, egy törölközőt – mondta az orvos. Kimentem a fürdőszobába, és egy halom tiszta törülközővel tértem vissza. Egyet odaadott Stellának. A csontok csak úgy recsegtek, amikor helyreigazította őket. Stella lehunyta a szemét, miközben ráharapott a törölközőre.

Aztán az orvos jóddal kente be a véraláfutásait.

– Megtenné, hogy egy percre magunkra hagy minket? – fordult hozzám.

– Nem, ő itt marad – mondta Stella.

Ráfeküdt az ágyra, az orvos deréktól lefelé lehúzta a ruháját, és megvizsgálta az altestét. Nem tudtam, pontosan mit csinál, de láttam a fonalakat, és azt, hogy összevarr valamit. Stella rám nézett, olykor megremegtek a szempillái. Nyugtatólag intettem neki.

Kifizettem az orvost, és ráadásként adtam száz birodalmi márkát a hallgatásáért.

 

Takis Würger (forrás: Hanser Literaturverlage)

 

Amikor egyedül maradtunk, Stella megint megkérdezte:

– Most mit tegyünk?

Sokáig ültem mellette az ágyon, és fogtam a kezét.

– Menjünk haza, Choulex-be – mondtam.

– Nem tehetem.

– Akkor menjünk az Orient expresszel, könnyű út innen.

– De a szüleim…

Hangtalanul ömlöttek a könnyei. Nem segítettem neki letörölni őket.

Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy mellette maradok. Nem számított, mi a valódi neve. De ő volt az, aki cédulákat írt nekem. És akinek nem volt választási lehetősége.

– Tudom, ki segíthet rajtunk – mondtam.

Stella felemelte a fejét. Vettem egy nagy levegőt, mielőtt kimondtam.

Tristan még aznap felhívott a szállodában, és meghívott vacsorára magához. Tudtam, hogy a meghívás nem a véletlen műve.

Mikor két nappal később kinyitotta az ajtaját, és meglátta mellettem Stellát, felhúzta a szemöldökét. Fürdőköpenyt viselt, melynek mellén az SS rúnái villogtak.

– Nem kellett volna magaddal hoznod – mondta, amikor az ajtó bezárult mögöttünk.

Az asztalon, apró porcelánkagylókban kis sajttekercsek hevertek.

– De előbb foglalkozzunk ezekkel az ínyencfalatokkal – mondta Tristan. – Nem volt egyszerű a beszerzésük.

– Nyolc napig tartottak fogva a Burgstrasséban – mondta Stella.

– Gyertek be, három személyre tálaltatok. Nincs olyan téma a világon, amit ne lehetne evés közben jobban megbeszélni – jelentette ki Tristan.

– A szüleim még mindig a pincében vannak – folytatta Stella.

Képtelen voltam Tristan tekintetét értelmezni. Stella felvett egy kést, és hegyét kissé belenyomta a tenyerébe. Aztán lerántotta a kendőt a fejéről. Egy pillanatra megváltozott Tristan hangja, hirtelen megint magasra csúszott, és megtört a mondatok végén:

– Kislány, hát te elég rosszul nézel ki! – mondta, és kinézett az ablakon. – Mit műveltek veled? Mármint a hajaddal…

Stella megint belenyomta a kés élét a tenyerébe, amitől apró fehér folt keletkezett a bőrén.

– Segítened kell nekünk – mondta.

Tristan hátradőlt a székében. Halkabban beszélt, mint Stella.

– Nekem egyáltalán semmit sem kell tennem.

Láttam, hogy Stella keze ráfonódik a kés markolatára. Mielőtt megmozdulhatott volna, megragadtam a kezét. Ezen az estén ekkor szólaltam meg először.

– Mit tehetünk?

Tristan egy hosszú és kecses nyársra felszúrt egy uborkát, a szájához emelte, alaposan megrágta. Pupillái ide-oda ugráltak, mintha keresné a megfelelő szavakat.

– Friedrich, barátok vagyunk. Belegondoltál már, hogy ez a nő hányszor hazudott neked?

Hirtelen elhallgatott, és rámeredt az üres ablakpárkányra.

– Emlékszel a mókuskára? Akit az utcán szedtem fel. Emlékszel?

Stellára nézett, mereven bámulta.

– Tegyük fel, hogy ez a lakás itt, amiben vagyunk, tegyük fel, hogy ez olyan, mint egy birodalom. A mókus vendég volt itt, nem? Viszont Muck az ura a birodalomnak.

A sarokban heverő agár felemelte a fejét.

– Na és? – kérdeztem.

– Muck párszor bekukucskált a mókus dobozába, de amúgy békén hagyta. Aztán pár nap múlva Mademoiselle Lechaux azt vette észre, hogy a mókuska mászkálni kezd. Erre kinyitotta neki az ablakot, hogy ha akar, másszon vissza a saját birodalmába, vagy bárhová, ahová a kedve tartja. A lényeg, hogy menjen el.

– Tristan, miről beszélsz?

– De a mókus nem ment el. Megmaradt a lakásban, ahol van mogyoró, amit persze nem ő maga, hanem mások gyűjtenek neki. És lassan, fokról fokra, már elnézést, Kristin, de megmutatkozott elzsidósodott karaktere.

– Tristan, hagyd ezt abba.

Felállt, és kezében a nyárssal, háttal nekünk, odaállt az ablakhoz. Kifelé beszélt, bele az éjszakába.

– Aztán napvilágra került kicsiny mókuslelkének totális aljassága. Most már magának akarta az egész lakást. Nem érdekelte, hogy Muck már sokkal előbb itt lakott. Az egyik nap Mademoiselle Lechaux azt látja, hogy kimászik a dobozából, odatipeg Muckhoz, és egész egyszerűen beleharap a mancsába.

– Hagyd abba, Tristan.

– Csak így, ilyen egyszerűen.

Stella befogta a fülét. De Tristan csak beszélt tovább.

– Annyira aljas volt, hogy nekem szabályosan égnek állt a hajam. Muck mindössze meglepődött. Hiszen ismered őt. De amikor megértette, miről van szó, odacsapott keményen. Hála istennek fel azért nem zabálta. Aztán Mademoiselle Lechaux eltüzelte a dögöt a konyhában a felesleges papírokkal együtt. Látnotok kellett volna, amikor elmesélte. Teljesen magán kívül volt ez a kedves asszony.

Felálltam. Stella még mindig a fülére szorítva tartotta a kezét. Tristan megfordult, és felváltva méregetett minket. Felvette a kis nyársat, amit az előbb az uborkához használt, és Stellára mutatott vele. Elindult felénk.

– És még mindig itt ül ez az elzsidósodott személy.

– Tristan, hagyd ezt abba.

– …és ha nem hagyjuk, hogy a Burgstrasse-beli Muckok tegyék a maguk a dolgát, akkor azt egyszer nagyon meg fogjuk bánni.

Most már üvöltöttem:

– Azonnal hagyd abba!

Tristan leejtette az asztalra, Stella mellé a kis nyársat, az ujjával az álla alá nyúlt, és olyan halkan folytatta, hogy alig értettem.

– Ez a nő fasírtot csinálna belőlünk, szövetségben a még megmaradt izraelita söpredékkel.

Megragadtam a karját:

– Megőrültél?

Nem érintettem meg a karjára tetovált nullákat.

Elengedte Stella állát, megkerülte az asztalt, és leült székére. A fürdőköntöse szétnyílt, kilátszott sovány mellkasa. Megtörölte a száját az asztalkendővel.

– Tristan – szólítottam meg, de ezúttal halkan. Aztán teljes csend lett a szobában.

Hallottam, hogyan rágja Tristan az ételt, hallottam, hogy a fölöttünk levő lakásban rohangál egy gyerek, és hallottam, hogy az utcán valaki egy vidám dallamot fütyörészik.

Pár perc múlva Stella lassan felállt a székéből. Megpróbáltam visszatartani, de csak ment tovább. Utánarohantam. Tristan ültében ezt kiáltotta felénk:

– Jaj neked, ha bárkinek is elmondod, miféle ínyencfalatokat láttál nálam!

Stella megállt az előszobában:

– Hagyjál, kérlek. Most egyedül kell lennem.

– Segíthetek bármiben?

– Csak hagyd, hogy elmenjek.

Helyesen akartam cselekedni. De úgy éreztem, ez az esély már elveszett.

Útjára engedtem Stellát, visszamentem a lakásba, és leültem az asztalhoz. Tristan falatozott, közben meg mosolyogva méregetett:

– Köszönöm, hogy itt maradtál.

A legszívesebben ráüvöltöttem volna, de ezzel aligha segítettem volna Stellának.

Kapkodva vettem a levegőt.

– Mit tehetek? – kérdeztem.

– Légy erős, és felejtsd el.

– Ezt jelenti az erő?

Tristan vállat vont. Tányért vett maga elé, telepakolta sajtokkal és tojással, jó vastagon megkent vajjal egy szelet rozskenyeret. Felállt, odajött hozzám, elém rakta a tányért, a másik kezét meg puhán a vállamra tette.

– Kérlek, tarts velem. Nem szívesen eszem egyedül.

Ettem pár falatot, de semmi sem ízlett.

– Több kenyeret kellene fogyasztanod. A kovász. Nagyon egészséges.

– Kristin mindent megtenne – mondtam. – Tudom, hogy mindent.

Tristan csak csóválta a fejét, felkapott egy darabka sajtot, és Muck elé hajította. A kutya ügyet sem vetett rá.

– Segíts neki. Az én kedvemért.

Tristan felsóhajtott, és széttárta a karját.

– De hiszen régóta ezt teszem – mondta halkan. Valami szúrást éreztem a mellkasomban, amikor folytatta.

– Ez az okirat-hamisító, akit meg kellene találnia…

– Honnan tudsz te erről?

Fürkésző tekintettel nézett rám.

– Ha képes elkapni, akkor megmentheti a szüleit. Úgy értem, képes rá, egy ilyen nő a maga kapcsolataival… Tökéletes csalétekzsidó a Burgstrassén dolgozó bajtársaknak.

Most már végképp nem tudtam, mit gondoljak. Melyik oldalon áll ez az ember?

– Csalétekzsidó. Csalizsidó – mondta többször is maga elé. – Igazán remek szó!

– Megfélemlítetted.

– Én? Éppenséggel ő hozta rám a frászt. Olyan gyorsan a mélybe ránt mindkettőnket, hogy pislogni se marad időnk.

Megint vizslatva nézett.

– Szerinted nekem olyan könnyű? Alig látok a fáradtságtól. Olyan ez, mint a medvetáncoltatás. Megégetik a mackó mancsát is, pedig csak jót akarnak neki.

Lassan megettem mindent, amit Tristan a tányéromra tett; nem akartam megbántani. Még egy sört is megittam vele.

– Mint egy táncoló mackó – mondta maga elé. És aztán hirtelen: – Nézd, nem beszélhetnénk valami másról?

És elkezdett arról beszélni, mennyire fél Muck halálától, és arról, hogy egy olyan magas férfinak, mint ő, mennyire nehéz megfelelő nőt találnia. Úgy váltogatta a témákat, mintha Stella ügye teljesen mellékes lenne. Arról beszélt, hogy családra vágyik, és gyerekekre, leginkább egy lányra, mert akkor mesés ruhákat vehetne neki. Nem szólaltam meg. Később meghallgattunk egy új swinglemezt, Tristan megtett pár tánclépést a zenére.

– Ha nem lenne olyan furcsa, most örömmel felkérnélek – mondta.

– Te tényleg hiszel ebben?

– Miben?

– Hogy a zsidók fasírtot akarnak csinálni belőlünk?

Tristan ide-oda himbálta a testét.

– Természetesen nem.

Verte a kezével a ritmust, miközben folytatta.

– Az izraeliták és mi mások vagyunk. Ebben hiszek. Az egész propaganda azért fontos, hogy a csőcselék ezt megértse. Az izraeliták sok dolgot jól csinálnak, például jól bánnak a pénzzel, és fantasztikus prémeket készítenek. Néha szívesen hallgatom a zsidó zenét is. A klarinétglisszandó a Kék rapszódia elején. Remek. És köztünk szólva, nagyon édesnek tartom a szefárd zsidó lányokat is. De az izraeliták mégiscsak egy egészen más fajta. A szaguk is más.

– Nem más.

– De, de, ismerd el, hiszen mégiscsak te tudod a legjobban, mennyire más a szaguk. A zsidóknak. Mint például Kristinkének.

Mosolygott.

– Nem csoda, ha tetszik neked a nő. Jó bőr.

Aztán elkomorult az arca.

– Szerinted Kristinke képes tartani a száját? Mert ha a parancsnokom megtudja, hogy Párizsból hozatom a sajtot…

Megráztam a fejem.

– Ő nem olyan.

Tristan bólintott. Aztán közelebb hajolt hozzám.

– A mókuci amúgy jól van.

– Tessék???!!!

– Amikor már megint lábra tudott állni, egyszerűen kimászott a gesztenyefára.

– De hiszen azt mondtad, hogy Mademoiselle Lechaux elégette!

– Színtiszta hazugság, Fritz – kacsintott rám. – Érted? Színtiszta hazugság.

Mereven bámult az arcomba.

– Te, Fritz…

– Nos?

– Mit keresel még itt?

– Nem akartalak evés közben egyedül hagyni.

– Ez nem neked való vidék.

– Ezt hogy érted?

– Berlin. Ez az eszelős város. Ez a Németország. Te sokkal finomabb anyagból vagy szőve.

Mikor beléptem a szállodai szobába, Stella ébren feküdt a sötétben. Mielőtt elmesélhettem volna, miről beszéltem Tristannal, azt mondta:

– Holnap megtalálom Schönhaust.

Hangja egészen tavasziasan csengett, visszatért a tettereje. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

– Ezt nem teheted.

– Muszáj.

– De nem szabad megtenned.

Megfordult a matracon, hátat fordított nekem, és csak bámult ki az ablakon.

És csak ennyit mondott:

– Tudom.

 

*

 

36. és 37. eset: két ismeretlen személy

Tanú: Hedwig Holzamer

 

A tanú és férje azt vette észre a Kurfürstendammon, hogy a vádlott két férfi kíséretében kilép a Café Kranzlerből, miközben szívélyesen társalog velük. Feltűnt az utcán a zsidó spicli, Goldstein és az SS-tiszt, Schwöbel, aki civilben volt. Miután Schwöbel felmutatta a szolgálati jelvényét, felszólította a két férfit, hogy kövessék és szálljanak be a szolgálati autójába. A vádlott pedig egyszerűen csak elsétált.

 

I/113R, 195