A Scolar Teen laza stílusban, egyszerű nyelven megírt kisregények sorozata, melyek a kamaszokat érdeklő témákat járják körül, bőséges alkalmat kínálva az azonosulásra.

 

Thomas Feibel: Mindent tudok rólad (részlet)

Ben a kávéját kevergeti.

– És a szüleid? Ők miért nem segítettek?

– Az apámat nem ismerem – magyarázom neki. – Anyám pedig az egykori drogfüggőknek létrehozott kommunában él. Már évek óta nem láttam.

Ben összepréseli az ajkát. Most, a nappali fényben kissé sápadnak látszik. Pár szál haja oldalra áll, mint valami kis bozót.

Tegnap este magabiztosnak tűnt, ma inkább kissé idegesnek. Mindenesetre nehezére esik, hogy a szemembe nézzen.

– Szóval akkor totál egyedül élsz? – tudakolja.

– Nem, Emminél, a nagyanyámnál – mondom, és lerakom a teáscsészét. – De persze elvárja, hogy Emminek hívjam, így nem érzi magát annyira öregnek.

Ben erre elmosolyodik, és most úgy fest, mint valami kamasz.

– És ő tett valamit Limo ellen?

Bólintok.

– Egyszer még el is jött velem a rendőrségre, ahol találkoztunk egy szakértőnővel, aki zaklatási esetekkel foglalkozik. Kiküldött két rendőrt Limóhoz, és akkor lett némi nyugalom. Ideiglenesen. Mert most kezdődik elölről az egész.

Ben eltöpreng.

– És mi lenne, ha megpróbálnék én beszélni vele?

– Szerintem nem sok haszna lenne.

A pincérnő kihozza az ételt: két adag sült krumplit. Mogyorószósszal és nyers hagymával.

Egyesek undorítónak találják ezt a kombót, de én egyenesen imádom. És eszelősen hangzik, de tény: Ben ugyanezt rendelte, amikor én még meg se szólaltam, és mellesleg elnézést kért a „perverz ízléséért”!

Szóval a női foci mellett van még egy közös mániánk!

– Honnan van ez a fura név, hogy Limo? – kérdezi Ben.

– Csak becenév. A valódi neve Robert Limberger.

Ben abbahagyja az evést. Eléggé furán néz rám.

– Robert Limberger? – ismétli halkan.

– Ismered? – kérdezem.

Kissé zavartan rázza meg a fejét.

– Emlékszel, a bulin azt mondtam, hogy csak azóta érdeklődöm a női foci iránt, amióta valaki rajongva beszélt róla – mondja halkan, és közben zavartan mosolyog. – És hát, ez a valaki… szóval ez te voltál…

Na, erre már lerakom a villát.

– Ezt most nem értem.

Ben idegesen beletúr a hajába. Most még jobban eláll a fején a kis bozót.

– Tudnod kell, hogy a Szívklinika című honlap munkatársa vagyok. Tanácsadóként dolgozom ott.

– Micsoda?! – meredek rá hitetlenkedve.

Amikor még tartott a Limo-cirkusz, három dologban leltem vigaszt: Paula támogatásában, a fociban és a Szívklinika honlapban.

Erre az oldalra olyanok jelentkeznek be, akik valódi gondokkal küzdenek, de nem tudják, kihez is fordulhatnának velük. A site anonim munkatársai meghallgatják, és megpróbálják hasznos tanácsokkal ellátni őket.

Az oldalt Attila, az edzőm ajánlotta. Akkoriban villámgyorsan észrevette, hogy valami nincs rendben nálam, ezért adta meg a honlap címét.

Az első sikertelen próbálkozásom után a rendőrségen, többször is bizalmasan leveleztem a Szívklinika egyik munkatársával. Tőle tudtam meg azt is, hogy a rendőrségnél dolgozik egy zaklatási szakértő. Akkoriban úgy képzeltem, hogy a tanácsadóm egy idősebb férfi. Talán ősz, amolyan rozmárbajusszal.

És akkor most kiderül, hogy Ben volt az?

Aki zavartan vakargatja a nyakát.

– Hát én éppúgy meglepődtem, mint te, Nina. Amikor a szüleidről és Emmiről meséltél, kezdett gyanús lenni a dolog. De a honlapnál mindig csak Robert Limbergerként említetted Limót.

– Szóval akkor te jelentettél be minket a zaklatási szakértőnél? – kérdezem.

– Olykor megtesszük. Ha azt akarjuk, hogy a dolognak biztosan legyen valami következménye.

Egy ideig nem szólunk egy szót sem. Az egyik asztalnál valaki felnevet.

– De az ajánlatom még mindig áll – mondja Ben, és hátracsúszik a széken. – Ha akarod, beszélek Limóval. Bár ez voltaképpen tilos a Szívklinika munkatársainak.

Még mindig annyira meglepett vagyok, hogy nem tudok válaszolni. Megnyalom az ajkamat, érzem rajta a krumpli csípősen sós ízét.

– Talán nem a legalkalmasabb pillanat… – Ben megint megköszörüli a torkát. – De szívesen találkoznék máskor is veled. Na. Elmehetnénk moziba, vagy ilyesmi. Persze csak akkor, ha van hozzá kedved.

Csak száguldoznak a fejemben a gondolatok. Mi mindent árultam el akkoriban Bennek? Vajon miket tud rólam?

– Hát, előbb szeretném nyugodtan átgondolni ezt az egészet – motyogom alig érthetően.

 

Este megint jön egy névtelen üzenet.

Egy fénykép, rajta én és Ben, amint esszük a sült krumplit.

 

Névtelen feladó: nina, ez most komoly? :-/

 

Amikor hétfő reggel bekapcsolom a mobilomat, 136 új üzenet vár. Mind névtelen, de persze mind Limótól jött. Egyet sem olvasok el.

Fogmosás közben óvatosan felhúzom a redőnyt, és kinézek az ablakon, vajon ott van-e Limo. Pár hónappal ezelőtt még gyakran várt rám reggelenként a ház előtt. Amikor kiléptem a kapun, a másik irányba nézett. Ha elfutottam mellette, elporzott a kismotorjával. Szerencsére most nem látok odakint senkit.

Mivel az egész cirkusz megint elkezdődött, alig aludtam az idegességtől. Hullafáradtan karikázom el az iskolába.

De nem lépek be a 10/b osztály ajtaján, inkább megvárom Paulát a kávéautomatánál. Szűk farmert, magas sarkú cipőt és pólót visel. Szeme alatt karikák, legalább olyan sötétek, mint az enyémek.

– Szegény fejem… – nyögi maga elé, és futólag átölel. – Egész vasárnap kómában hevertem, aztán este hívtalak fel, de csak az üzenetrögzítőd válaszolt.

– Bocs, de kikapcsoltam a telefont. Limo miatt – mondom, és azzal felülök egy asztalra.

Erre majdnem elejti a poharát.

– Mi van?!

Röviden elmesélem neki Limo leláncolt biciklis akcióját.

– Ez a rohadék! – tör ki Paula dühösen. – Eddig legalább csak írt és telefonálgatott.

Felsóhajtok:

– Voltak üzenetek is.

– Muti! – Paula leteszi a poharát, és magához ragadja a mobilomat. Mutatóujjával beüti a kódomat.

– Ennyi?! Egyetlen estén! – kiáltja felháborodottan. – Milyen egy beteg állat ez! Már azt hittem, vége az egésznek.

– Én is azt reméltem.

Paula átfutja az üzeneteket. Én nem akarom tudni, miket írt Limo. Valószínűleg a szokásos koktél: Szeretlek!; Térj vissza hozzám!, utána meg: Mit képzelsz magadról, te hülye picsa?

– Hoppácska! – vigyorog hirtelen Paula, azzal az orrom alá tartja a telefont. Ott a fénykép, amin sült krumplit eszem Bennel. – Csak nem a jóképű Mister Solo? Szóval miatta léptél le se perc alatt szombat este!

Második becsengetés. Menni akarok, de Paula visszatart.

– A hittan várhat. Nálam is gyónhatsz!

Fáradtan ülök vissza.

– Paula, te tényleg eszelős vagy!

– Tudom – mondja büszkén, azzal felnagyítja a fényképet. – Mister Solo nagyon cuki.

– Úgy hívják, hogy Ben. – És miközben Paula a kávéját szürcsöli, elmesélem, mi volt a Szívklinikával.

– És? – néz rám kérdőn. – Ennek ellenére is bírod?

– Nagyon is – ismerem el. – De te szeretnél olyannal randizni, aki ennyi mindent tud rólad?

Paula iszik egy kortyot.

– Gőzöm sincs. Ha tényleg tetszik, talán…

– Szóval... nekem roppant kínos ez az egész.

– De egy új srác nagyon jót tenne neked – mondja Paula, és megszorítja a kezem.

– Lehet. Csakhogy most nem állok rá készen – vetem ellene. – Ezért tegnap este udvariasan, de határozottan elküldtem Bent. Nem akarok másodszor is találkozni vele. Túl korai, túl közeli, túl sok most ez az egész.

Paula felhúzza a szemöldökét.

– És mit szólt hozzá?

Megmutatom neki Ben válaszát.

 

Szia, Nina,

semmi gond. Ennek ellenére beszélek Limóval. És egyszerűen jelentkezz, ha már túl vagy a dolgon. Szólj, ha továbbra is zaklat. Most már megvan a „forró drótod”;-)

Ben

 

– Klassz fazon. Így kell tudni veszteni – hozza meg az ítéletet Paula. – És most mit lépsz? Hagyod, hogy mégis segítsen?

– Meglátjuk – mondom határozatlanul. – Nehéz szívességet elfogadni valakitől, akit éppen most koptattál le. Talán közben lenyugszik Limo is.

– Limo? – Paula vadul grimaszolni kezd. – Te álmodozol, picinyem. Emlékszel még, mit mondott a zsaruknak a négyezer üzenete miatt?

– Persze. Hogy nem volt biztos benne, hogy megkaptam az első SMS-ét. És hogy én sosem válaszoltam.

Paula felhorkan.

– Tipikus Limo. Talán tényleg segít, ha Ben kicsit rendbe rakja a rasztafürtjeit.

 

223. üzenet névtelen feladótól: új szerető? not not not nice

 

Limo képtelen leállni. Jönnek a hívások, névtelen üzenetek, leadja a teljes műsort.

Ezért másnap, suli után elmegyek Paulával egy telefonos szaküzletbe. Mindenáron azt akarja, hogy változtassam meg a számomat. Csakhogy már kétszer megtettem, és a harmadikra egyszerűen nincs pénzem.

De Paula leint:

– Itt vészhelyzetről van szó. Ilyenkor kell lennie valami ingyenes vagy kedvezményes megoldásnak. Csak van valami ügyfélszolgálat, vagy ilyesmi…

Az üzletben csak úgy nyüzsögnek az emberek. Mindenki lelkesen nyomkodja a legújabb okostelefonokat. Fél óra múlva végre sorra kerülünk. De se perc alatt leráz az ügyfélszolgálatos nő, és aztán az üzletvezető is.

– Nagyon sajnálom – mondja a szürke öltönyös férfi. – Egy új szám mindig költségigényes. Sajnos nem tudunk kivételt tenni.

– Még akkor se, ha zaklatásról van szó? – makacskodik Paula hitetlenkedve.

A főnök zárt arccal válaszol:

– Ebben az esetben csak egyet tanácsolhatok: menjenek a rendőrségre.

Nagyot nyelek. Már megint a rendőrségre? Ezt egyszerűen nem tehetem meg Emmivel. Ő a legtürelmesebb és legjobb szívű teremtmény a Földön. De ha valami felizgatja, alig kap levegőt, súlyos légzési gondjai vannak. Ezért se meséltem el neki Limo legújabb akcióit.

Ráadásul szilárd meggyőződése, hogy az egészről voltaképpen nem Limo, hanem a modern technika tehet. A legszívesebben már a zaklatások legelején azonnal lemondta volna az internetet és a mobilos szerződésemet.

 

A kudarcunk után Paula hazakísér.

– Mit szólnátok egy kis palacsintához? – üdvözöl Emmi köszönés helyett, és azzal máris egy gőzölgő tálat rak a régi konyhaasztalra.

Mivel egy kicsit duci, hozzá se nyúl az ínycsiklandozó tésztához. Pedig ahhoz képest, hogy már hatvannyolc éves, nagyon is jó formában van a nagymamám. Haját rövidre vágatja, korábban ápolónőként dolgozott. Most a szerény nyugdíjából él.

Egy ideig senki sem szól, csak a konyhai óra ketyegését hallani. Paula úgy gyűr magába két palacsintát, mint valami kiéhezett vadmacska. Az almapüréből nekem már szinte semmi sem jut. Nem számít, amúgy sincs étvágyam.

– Amúgy van itt valami leveled, Nina – mondja Emmi, és behoz egy borítékot a folyosóról.

Pedro Lemke írta, a Kreuzberg Kickers edzője.

 

Kedves Schlesinger kisasszony!

Örömmel tudatjuk, hogy a próbajáték időpontja június 18-án, reggel 10 órakor lesz. Kérjük, legyen a pályán egy órával korábban.

Baráti üdvözlettel:

Pedro Lemke (Edző)

 

Paula a plafonon van örömében:

– Csajszi, ez zsír! Végre egyenesben vagy!

Emmi a nyakamba borul.

Csak én nem vagyok felhőtlenül boldog.

Talán már túl mélyen beástam magam a Limóhoz kapcsolódó gondokba. A kínos, kellemetlen érzés hozzám nőtt, mint valami régi kabát, amely szinte második bőrömmé vált az évek során.

– De hozott még mást is a posta – mondja Emmi, és egy sárga kartondobozt tesz le az asztalra, miközben Paula elpusztít még néhány palacsintát.

Kinyitom a dobozt, és találok benne egy halom golyóstollat.

Valami elképesztő mennyiségű, ezüstösen fénylő golyóstollat.

Meglepetten firkálok az egyikkel valamit egy újságra. Aztán észreveszem, hogy a következő van belevésve:

NINA NICE: HOT SOCCER BITCH

– De kislányom, minek neked ennyi golyóstoll? – kérdi Emmi meghökkenten.

Paula belekotor a csomagba, és kihalász belőle egy számlát.

– Figyelj, ez neked van címezve – mondja teli szájjal. – 243,95 euró! 500 tollért!

– De nem én rendeltem – bizonygatom. – Ez valami tévedés!

– Hát ez igazán megnyugtat – mondja Emmi nevetve.

– Biztos valami ócska trükk, számítógépes csalás – mondja Paula vigyorogva. – Persze ennyi pénzért azért az lenne a minimum, hogy legalább eltalálják a családneved.

De ezen valahogy most nincs kedvem nevetni.

– És most? Mi legyen?

– Ne aggódj – mondja Emmi nyugodtan. – Egyszerűen visszaküldjük az egész cuccot.

Örülök, hogy ilyen lazán fogja fel a dolgot. Persze Emmi nem tudja, kivel áll szemben. Én viszont tudom.

 

324. üzenet névtelen feladótól: most aztán van mivel autogramot adni. nice.

 

 

* * *

 

Beate Dölling: A gödör mélyén (részlet)

 

– Sörfoci? Ez komoly? Ne már… – Lotte nem tudja kihúzni magát a játék alól, velük kell mennie.

– Nekem sincs kedvem – mondja Kasper.

– De lehetek a bíró – próbálkozik Lotte. Nagyon szeretné tudni, miért jött el Kasper. Nem kínos neki ez az egész?

– Nem kell bíró. És Kasper is beszáll – mondja határozottan Pascal, és rácsap a vállára. – Gyerünk, haver, ne kéresd magad, és te se Lotte!

Michelle megkérdi Jasmint, hogy hova mennek, ki a mezőre, a kert mögé?

– Naná – mondja Jasmin. – Itt nem taposhatjuk össze a gyepet. Megölnének a szüleim.

– Most szívatsz? – kiáltja Michelle.

– Nem én. A gyep számukra szent és sérthetetlen. Meg jusson eszedbe, milyen állapotok voltak a legutóbbi buli után…

A kert mögött kitaposott ösvény vezet egy nagy, elvadult mezőre a szomszédos kertek mellett. Az egyik szomszéd, aki nyulakat tenyészt, nemrég kaszálta le a gazt, szóval eszményi hely a játékhoz. Michelle és Jasmin közben lapos sarkú cipőre váltották a tűsarkúikat.

Lotte csapatát Pascal, a haverja, Ritschi és Jasmin alkotja. Michelle, Jakob, Pomp és Kasper képviseli a másik csapatot. Lotte azon töpreng, milyen gáz, hogy Kasper csak úgy felbukkan itt, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna a sufniban.

Pascal kilépi a pályát, és leállítja középre a vízzel teli palackot. Ritschi hozza a pils söröket. – Nem csajos sör. – Mindenki kap egy félliteres üveget. Ritschi a kulcstartójával kinyitja és a játékosok mellé teszi őket.

– Fej vagy írás? – kérdi Pascal Pomptól.

– Írás.

Pascal feldob egy 50 centest, aztán rácsapja a kézfejére.

– Fej. Mi kezdünk.

A csapatok felsorakoznak a dobóvonal mögött. Pascal mindkét oldalra nyolc nagy lépéssel mérte ki a pályát, és egy bottal húzta meg a vonalat, ahonnan dobni kell. Jasmin sikítozik a gyönyörtől. Mindenképpen ő akar dobni elsőnek. Feldobja a magasba a zöld teniszlabdát, elkapja, és átkiabál a másik oldalra: – Akkor mehet?

– Igen! – kiáltják a többiek, és felkészülnek a dobásra.

Jasmin lendületet vesz, nekifut, és már az első dobással feldönti a vizespalackot. Lotte csapata azonnal a sörösüvegekhez rohan, és megpróbál minél többet kiinni belőlük. Lotte félrenyel, a sör felszökik az orrába. Köhög, prüszköl törölgeti a száját.

– Stop! – kiáltoznak az ellenfél tagjai. Időközben visszaállították az üveget, és megtalálták a labdát. Vagyis most Lotte csapata nem ihat többet. Pascal böffent egy hangosat. Kitör a röhögés. Most Michelle dob, de legalább két méterrel mellé. Jasmin viszont megint telibe vágja, de alig emelik a szájukhoz a sörösüvegeket, Kasper már vissza is szerezte a labdát, és felállította a vizespalackot. Michelle kiabál: – Stop!

Pascal söre túlhabzik, és kicsordul az üvegből, ezért a másik csapat kap egy extra kortyot. És ez így megy ide-oda, Lotte palackja kétszer csordul túl, ami két plusz kortyot jelent az ellenfélnek, de végül mégis ők nyernek, Lotte, Jasmin, Pascal és Ritschi, a veszteseknek az ő egészségükre kell meginniuk a maradék italt.

Aztán Lotte hagyja, hogy rábeszéljék még egy menetre. Ezúttal Michell, Jakob, Pomp és Kasper nyer.

De Lotte most már aztán tényleg torkig van az egésszel.

– Csak még egyet! – kérleli Pascal. – Nem hagyhatsz minket a kakiban! – és máris Lotte kezébe nyomja a labdát. Mindenki őt figyeli, és arra vár, hogy végre elinduljon.

A harmadik meccset is Michelle csapat nyeri, így Lotte megint kénytelen meginni a maradék sört a nyertesek egészségére. De már nem tudja lenyelni, kiökledezi, kiköpi, és megrázza magát. Undorító! Jasmin Pascal nyakába prüszköli a sört. A srác felüvölt, rázza a vállát. Mindenki röhög, Lotte is. Úgy tűnik, még Kasper is jól szórakozik. Gyakran néz Lottére, mégpedig eléggé mohó szemekkel. Hát csak pedálozzon!

 

– De most már tényleg mennem kell – jelenti ki Lotte, és már nagyon érzi a sör hatását, pedig legalább a fele mellé ment.

– Hülyéskedsz? Most? Amikor már éppen kezdünk belelendülni? – kérdezi Pascal, és kissé fenyegetően áll a lány elé.

– Na, hagyjál. Elég volt.

– Játékrontó! Játékrontó!

Lotte forgatja a szemét, kikerüli Pascalt, Michelle-nek ad egy búcsúpuszit. Jasminnak is. Michelle megkérdi, hogy jól van-e.

– Persze, persze, minden oké – mondja Lotte.

– De miért akarsz pont most lelépni?

– Tudod, hogy nem bírom ezt a hülye játékot.

– Hát éppen most akartuk abbahagyni. Csinálunk valami mást.

Kártyázzunk, és közben lefetyeljük be Pascal Barcadiját? – tenné fel Lotte a kérdést, de jobbnak látja, ha inkább hallgat, és átvág a mezőn. A hátában érzi Kasper tekintetét. Jasmin azt mesélte, hogy még mindig nem tette túl magát azon, amit Karen-Susan művelt vele. Először kivetette rá a lasszóját, aztán jól meghúzta, elcsábította, a végén meg dobta a fiút. Mint egy forró krumplit. Na ja. Kasper csak magát okolhatja, ha belezúgott egy ilyen üresfejű libába. Most aztán kitombolhatja magát a sörfociban.

 

Lotte elviharzik a biciklijén. Be van csípve. Még nincs teljesen sötét, neki meg semmi kedve most hazatekerni. De hát hova menjen? Ezen a környéken kilenc után még szombat este se történik semmi.

Az egyetlen klub a városban még nyitva van, de oda csak a 18 éven felülieket engedik be. De amúgy se mehetne be, mivel dresszkód van. A kidobó a bejáratnál biztos dobna egy hátast, ha meglátná a szakadt tornacipőjét. Persze azért megérne egy próbát. De nem ma este. Most semmi kedve a stresszes helyzetekhez. Elnézhetne még a szabadidőközpont mögötti parkhoz, ahol régebben rendszeresen rendeztek bulikat, koncerteket, de nemrég új tulajdonos jött, és itt sincs már semmi, ezt Lotte a vasárnapi újságban olvasta. Marad a McDonald’s, mint egyetlen találkozóhely. Ráadásul éjjel-nappal nyitva van. Régebben Michelle és ő találkozott itt pár érdekes sráccal. De most menjen be egyedül? Na nem.

Inkább elbiciklizik a szupermarket előtti kis park irányába, és már messziről látja, hogy ott tényleg történik valami.

 

Lotte a kerti pad felé gurul. Ott áll Squirrel, körülötte pár punk, a srác éppen a mellette álló fiúval beszélget, és nem veszi észre Lottét. Vadul gesztikulál, nadrágtartója, ahelyett, hogy ellátná funkcióját, hanyagul lelóg a gatyája szárára. Vörös haja égnek áll, mintha éppen a konnektorba nyúlt volna. Beszélgetőtársának taréja van, a szájpiercingjét rágcsálja. Egy mobilból disszonáns, brutális zene szól. Squirrel elkezd vadul dobolni a levegőbe, de leáll, amikor meglátja Lottét.

– Hát te meg hogy kerülsz ide?

Lotte fékez, megáll, szétterpesztett lábakkal, keze a kormányon. A padon még két fickó ül a támlán, a térdükre könyökölnek, az egyikük kezében sörösüveg, a másik ujjai közt cigi füstölög. A hullámos hajú, kicsit kövérkés fiút Lotte látta már egyszer a városban, két kutyával állt a Tshibo előtt. Most csak egy kutya heverészik a lába előtt, a pad és a szemétkosár között. Fekete fülű, kicsit duci keverék, aki mind a négy lábát szétdobva hortyog a földön.

– Honnan jössz? – kérdi Squirrel.

– Kerti partiból. Grilleztünk.

– Zsír. Nem hoztál pár sült kolbászt?

– Á nem… Milyen zene ez? – bök oda állával Lotte a mobilra.

– A miénk – feleli Squirrel, és a többi srácra mutat.

– Nektek van egy bandátok?

– Naná. Protox Ultra. – Zöld szeme felragyog, amikor beleszív a cigijébe.

– Protox Ultra – mondja maga elé Lotte. – Úgy hangzik, mint valami fogkrém.

– Inkább patkányméreg! – kiáltja Squirrel, és elpöcköli a csikket.

– A honlapod totál üres, tudsz róla? – kérdi a fiút. Lotte megpróbálta megnézi az oldalt, de éppen nem volt elérhető.

– Tudom, basszus – mondja Squirrel –, elszállt. Én meg nem tudom megcsinálni.

– Á, öreg, mit parázol folyton ezen a honlapon. Gyere végre fel a Facebookra, és annyi – mondja a tarajos csávó.

– Úgy lesz – mondja Squirrel, aztán a srácokra mutat. – Ők a banda tagjai, Bundás és Dagi. Már egy éve együtt nyomjuk. Tavaly nyáron játszottunk a Rock a gáton fesztiválon.

– Tényleg?

– Bizony. Kérsz egy sört?

Lotte kitámasztja a biciklit. Már megint sör! De Squirrel már veszi is ki az üveget, ami hatos csomagolásban áll a pad mellett. Ráharap a kupakra, és ránt egyet rajta, aztán a földre köpi. Lotte még nézni is alig bírja. Pedig milyen szépek a fogai Squirrelnek! A hab kifut az üvegből. Az is kellemes látvány, hogy a srác egyszerűen belekortyol a sörbe, anélkül hogy valaki hisztérikusan üvöltözne mellette, hogy ezért büntetésből meg kell innia egy plusz kortyot. Lotte igazából tényleg nem akar több sört inni, de most egyszerűen nem mondhat nemet.

– Na, akkor egészségedre! – mondja Squirrel, közben pedig úgy vigyorog, mint egy bankrabló, és a magasba emeli az üveget. A fülbevalóján át felfénylenek a szupermarket reklámjának kék betűi. A sör keserű, Lotte alig tudja leküzdeni. Milyen szívesen inna most egy sima almafröccsöt.

Aztán váratlanul máris egy beszélgetés kellős közepén találja magát. Könnyen megy, mert mindenki egyszerre beszél. Már majdnem teljes a sötét, amikor odacsapódik még egy lány, a neve Lila, és hófehérre van kifestve az arca. Vele van a kutyája is. Pipaszár láb, pókhálómintás miniszoknya. Zöldes színekben tarkálló bőrdzsekit és hatalmas, fekete, fűzős csizmát visel, kissé botladozva jár. Lotte belehallgat a beszélgetésükbe. Itt aztán senki nem fogja kiröhögni, hogy olyan normális ruhát visel. És azt se kérdi senki, kicsoda is voltaképpen Lotte. Ez klassz, gondolja Lotte, aztán jobban megnézi Lila tépett, szurokfekete frizuráját. És elhatározza, hogy ilyenre vágatja ő is.

Szinte repül az idő. Iszik még egy kortyot a második üvegből is. Itt a piálásból se csinálnak nagy felhajtást. Úgy tűnik, ez szerintük hozzátartozik a dolgokhoz. Az ember iszik. Mindez csak gyakorlat kérdése.