Mese, ami már a színpadon is megállja a helyét
Karácsony előtt van az emberben egy furcsa, kettős érzés. Az egyik az angyalszárny-suhogásra váró, örök gyerek. A másik a megfáradt felnőtt, aki a darált dió illatát sóhajjá fásult kétségbeeséssel szívja magába, szeme előtt süteményreceptek, ajándéklisták és a takarítás örök réme lebeg. Ebben az időszakban egy karácsonyi mesekönyv látványa is kétféle gondolatot ébreszt: ide vele! Újra át akarom élni a karácsonyi mesét! A másik pedig: ne már, hány bőrt lehet még erről lehúzni?
Ugyan minden évben azt kívánjuk, legyen egész évben gyertyafény és karácsony, és valóban megrebben az angyalszárny a csengőszó után, mégis néha lemaradok róla. Éppen úgy, ahogy Ulrich Hub mesekönyvében az utolsó bárány.
A könyvben egy birkanyáj gyapjas közepébe csöppenünk. A pásztorok éjjel váratlanul lelépnek, és az ijedt négylábúak hosszas tanakodást és bénázást követően elhatározzák, hogy elindulnak utánuk a városba, ahol állítólag született egy kisbaba. Az, hogy a szerző nézőpontot vált, önmagában is csavar a történetben. Közben a főszereplő birkanyáj tagjai annyira viccesen birkák (még azt sem tudják megszámolni, hányan vannak), hogy az apró-cseprő botlásaik sokkal érdekesebbek, mint az, hogy hová tartanak. Morognak, veszekednek, ügyetlenkednek, dacoskodnak, rossz döntéseket hoznak, és időről-időre elveszik közülük egy. Legutóbb a sorban utolsó kavarodik el, elég nagy kalamajkába kerül, de hála az ügyetlenkedésének, a kisdedet nem támadja meg két alattomos, ordas farkas.
A történet már ettől a csavartól is érdekes lenne, de a szerző ennél is újabbat tud mutatni. A megváltó születését nem meséli el, a bárányok az útjuk során állatoktól (egy kecskétől, egy bikától, a Máriát cipelő szamártól, a bölcsek tevéitől, a farkasoktól) értesülnek a történetről – de nem is kell elmesélni, hiszen mindannyian jól ismerjük. A bárányokkal ellentétben mi bennfentesek vagyunk, és egy kicsit lesajnálóan tudjuk szemlélni a bénázásukat. Ráadásul a helyszínek is ismerősek, nem egy korban, térben távoli országban járunk. Kortalanságban lebeg a mese, nem lehet tudni, hogy mikor játszódik, kétezer évvel ezelőtt, vagy valamikor a közeli múltban, amikor a fényképezőgép, az internet és a kütyük még nem léteztek, de a hullámlemezből összetákolt szegénynegyedek és a látványosságok körüli virslis-lufis bódék már igen. A bárányok úgy kóvályognak a megváltást keresve, ahogy mi is kóválygunk a plázák labirintusában, és hiába vásárolunk ajándékokat, sehol sem leljük a karácsonyt. De végül bármennyire is eltévedünk, ügyetlenkedünk, vagy hátat fordítunk a nyájnak, a barátaink, a pásztorok és a karácsony öröme végül mégis megtalálnak. Ahogy az utolsó bárányt is megtalálják.
A történet önmagában is erős, de Jörg Mühle képei annyira kedvesek, egyéniek és kifejezőek, hogy mire a mese végére érünk, egyenként a szívünkbe zárjuk a nyáj összes kajla tagját, elsőtől az utolsóig.
Egy mesénél nagyon fontos a nyelv, amelyen megszólal. Érsek-Obádovics Mercédesz fordítása méltán kapta meg 2021-ben „Az Év Fordítója” díját. Igazi sodró, mesélős nyelven szólaltatja meg a történetet, néha meghökkentő, gyerekkorból ismerős, kedves vagy éppen vicces szavakkal.
A bárányokkal mi sem tudunk betelni, nem is csodálkoztunk, hogy Cseri Hanna a Bábszínház számára adaptálta a mesét: 2022. október 8-tól tekinthető meg a Bábszínház Nagyszínpadán.
Mi biztosan megnézzük, mert bárányból sohasem elég!
szerző: Majoros Nóra
