Jó gyerekkönyv egy nehéz témáról
A minap böngésztem a Scolar Kiadó szerkesztőségében lévő könyvespolcot, és a sok látványos, színekkel incselkedő könyvborító között megláttam egy vékonyka kis kötetet. Piros vászongerinc, régimódi, arany betűk. Mintha valami titkot rejtene.
Beszorult a többi könyv közé, nehezen adta magát. Amikor végre kiszabadítottam, meglepődtem: a borító közepéről egy vörös hajú, szemüveges, szeplős, a mesekönyves édes-bájos szereplőihez képest cseppet sem hasonlító kislány mosolyog rám. A zöld háttéren első ránézésre sárga indák kacskaringóznak, de ha ember jobban megnézi, az indák figurákat, történeteket rejtenek. A címe ragyogó, piros betűkkel szedve: A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket. Körülnéztem, van-e valaki a közelemben, majd lopva leültem a sarokba, és kivonultam az iroda világából pár röpke, mégis örökkévalóságnyi percre, amíg végigolvastam a könyvet.
Az elmúlásról gyerekkönyvet, pláne jó gyerekkönyvet írni nehéz feladat. A halál feldolgozása a felnőtteknek is kihívás, sőt, ahogy az előttünk álló évek száma fogy, talán egyre nehezebb az elmúlásról beszélni annak a kis embernek, aki előtt még annyi lehetőség áll. Klaus Hagerup, norvég szerző a nagy mesemondók magabiztos hangján mesél Annáról, akit a tizedik születésnapja előtt meglegyint az elmúlás gondolata.
Anna egy kicsit szomorú, töprengő, könyvmoly kislány, aki a könyvekben és a könyvtárban keres menedéket. Szövetségese és barátja Monsen néni, a könyvtáros. Itt találkozik azzal a szomorú jelenséggel, hogy azokat a könyveket, amelyeket nem olvas senki, megsemmisítik. Anna szíve összefacsarodik a gondolatra, hogy az a sok történet és szereplő mind eltűnik a semmiben, és elhatározza, hogy megmenti a könyveket.
Ám a mese igazából nem a mentőakcióról szól, a történet ugyanis váratlan kanyart vesz, amikor Anna a könyvtárostól kap egy könyvet, amelynek hiányzik az utolsó oldala. Innentől nem lövöm le a történetet, de nem is a két küldetés alakulása a fontos, hanem az, hogy az elmúlás iránti, múlni nem akaró félelemnél erősebb legyen a jövőbe vetett remény.
Egy gyerekkönyvnél megkerülhetetlen az illusztráció. Lisa Aisato tökéletes alkotótársa a szerzőnek. A képei egyszerre groteszkek és líraiak, titokzatosak, kicsit borzongatók, pont annyira, amennyire a szöveg. Nem szépek, inkább varázslatosak, mágnesként vonzzák a szemet, és segítenek ráhangolódni a különös mesére.
A képek nyelve nemzetközi, és bármilyen országban jelenjen is meg egy könyv, egyformán tudnak az olvasóhoz szólni. Ám a szövegben azért tudunk elmerülni, mert Pap Vera-Ágnes kiváló fordítást készített. Mintha ez a történet pont ezekkel a szavakkal, magyarul szólalt volna meg először.
A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket első ránézésre kicsit furcsa, titokzatos, hívogató könyvecske. Nem adja könnyen magát, szokni kell a kislány sajátos gondolkodását, a képek néha groteszkbe hajló figuráit. De a téma, amelyről mesél, éppúgy nem egyszerű. Ha Annával és a mesehallgató, meseolvasó gyerekekkel együtt mi is a rejtélyek végére járunk, talán könnyebben vészeljük át azokat a napokat, amikor bennünket is meglegyint az elmúlás gondolata.
szerző: Majoros Nóra
