Hit a középkor világában

„Krisztus halála után a korai keresztény vallás ugyanazzal a választással állt szemben, amivel a többi vallás is, ha elveszíti a vezetőjét: vagy eszmerendszerré növi ki magát és szervezett mozgalommá szerveződik, vagy elpusztul. A középkori keresztények hitének két fontos forrása volt: az egyik a Biblia, míg a másik az a rendkívül összetett folyamat, melynek során a korai keresztény egyházban egységes rendszerré álltak össze a korábbi hitelemek. Ez az időszak vitáktól volt hangos, és a győztes álláspont képviselői gyakran eretneknek nyilvánították az ellenfeleiket.”

„A Biblia tele van látszólagos ellentmondásokkal. Már az evangéliumokban leírt történetek sem egyeznek. A középkorban ez nem kevés zavart okozott, hiszen a hagyomány szerint a Szentírás minden szavát Isten mondta tollba, így az nem más, mint Isten Igéje. Márpedig ha az úr mindenható, a Biblia nem tartalmazhat hibákat. Az ellentmondások létét a középkorban is elismerték, de az isteni szerzők bírálatához már senki sem vette a bátorságot. Helyette inkább arra gyanakodtak, hogy a kódexmásolók másolási hibáiról lehet szó, ezért nagy erőfeszítést tettek a forgalomban lévő kiadások korrektúrázása érdekében. De hiába végeztek az elírások kijavításával, a valódi anomáliák megmaradtak. Az ellentmondások és a nehezen érthető (vagy első értelmezésben elfogadhatatlan) utalások esetén megpróbáltak új jelentésszinteket keresni a szövegben. A Biblia középkori tanulmányozói mindig azzal a várakozással nyúltak a Szentíráshoz, hogy abban új jelentéseket fedeznek fel.”

„Egyik-másik kora keresztény közösségben örökre kitaszították maguk közül azokat, akik a keresztség után vétkeztek. Máshol a bűnbánók számára volt ugyan visszaút, de csak hosszú ideig tartó nyilvános penitencia után, amikor is a vétkezőknek jellegzetes ruhát kellett hordaniuk és elkülönítették őket a gyülekezettől. A nyilvános bűnbánatot legtöbbször csak olyan súlyos bűnök esetén szabták ki, mint a gyilkosság, a paráznaság vagy a hitehagyás. A vétkes csak azután térhetett vissza a közösségbe, hogy a püspök feloldozta a bűne alól.”

„Először tisztázzunk néhány fogalmat. Különbséget kell tennünk eretnekek és szakadárok között. Az eretnek az, aki nem osztja az egyház hivatalos álláspontját valamilyen hitbeli kérdésben. A szakadár viszont szakított az egyházzal, mivel az egy bizonyos sarkalatos témában nem vonta vissza addig nézeteit. Ha valaki pusztán másképp gondolkodott a hit dolgairól, még nem volt eretnek: ehhez az kellett, hogy megkérdőjelezze az elfogadott egyházi nézeteket, és véleményét azután is fenntartsa, hogy figyelmeztetik e szembenállás veszélyeire, sőt hitehagyással vádolják. Ez a következetes szembeszegülés az eretnek legfőbb jellemzője. E minősítést a korai keresztény időkben kevesen »érdemelték« ki, hiszen a kereszténység még nem volt olyan kiforrott eszmerendszer, amilyen ma, és az egyház gyakran maga is elgondolkodott az eretnekek által felvetett kérdéseken. Ilyen kérdés volt például Krisztus isteni és emberi tulajdonságainak problémája, amellyel kapcsolatban sokféle értelmezés került forgalomba. Az eretnek szekták vezetői más szempontból is veszélyt jelenthettek. Igazuk hangoztatásával sokak figyelmét magukra vonhatták. Így történt az Arius által elindított ún. »ariánus vita« esetén is, amely a Római Birodalom utolsó időszakában egész Európát megosztotta. Az ariánusok Krisztust nem tekintették egyenrangúnak a Szentháromság másik két tagjával. Ezt a nézetet vallotta a barbár hódítók egy része is.”