Enyhítő körülmények között

Patak Márta novelláinak főszereplői az esendő emberek. Azok, akik olykor még a legaljasabb tetteket is elkövetik – ám ennek láttán ahelyett, hogy felháborodnánk, inkább elfacsarodik a szívünk. Tetteiket megannyi enyhítő körülmény indokolja, már-már követeli. Enyhítő körülménynek elsőként tekintsük a tényt, hogy embernek születtünk… Utána jöhet a többi: azok a helyzetek, melyekbe szükségszerűen belesodródunk. Hogy mikor melyikbe, az a véletlen műve. Így élünk és halunk – enyhítő körülmények között… Ne ítéljünk el senkit meggondolatlanul. Hátha egyszer magunkra ismerünk a sorstengerben.

A Scolar Live című sorozat a 2017-es év nagy irodalmi vállalkozása. Olyan kéziratokat válogatunk be a sorozatba, melyek a kortárs irodalom frissességét testesítik meg és magas színvonalát képviselik. Egyben bemutatkozási lehetőséget biztosítunk induló-újrainduló magyar szerzőknek, „kezdőknek” és „újrakezdőknek” egyaránt, illetve olyan, méltatlanul háttérbe szorított műfajoknak, mint a kispróza és a líra. 2017 áprilisában három kötettel indítottuk útjára a sorozatot: Haklik Norbert (novellák), Herczeg Szonja (novellák) és Ferencz Mónika (versek) egy-egy kötetével.

Részlet:

„A férj elszívta a cigarettát, visszaült a felesége mellé, az asszony orrát megcsapta a dohány meg a füst szaga, ahogy a férj az arcába lehelt, megborzongott, de a férj rá se nézett, nem szólt, a térdére könyökölve latolgatta, vajon elkezdték-e már a második félidőt, bosszankodott, hogy biztos most lesz gól, amikor nem látja, mert hiába ismétlik meg, az már nem ugyanaz, és ettől ideges lett, Hozd már be azt a gyertyát, vagy mondd meg, hol van, és idehozom!, mordult rá a feleségére, mintha ő tehetne róla, hogy elment az áram, de az asszony mintha nem is hallotta volna, ült szótlanul a sötétben, meg se rezzent (…) Aztán támadt egy kósza gondolata, talán már az első pillanatban vissza is hőkölt volna, ha mérlegelni kezd, de nem mérlegelt, Egy életem, egy halálom, történjen végre valami!, letenyerelt maga mellé a kanapén, milliméterről milliméterre kúszni kezdett kezével a férje felé…”

Ha ennyire bonyolult meghalni, inkább élek még egy kicsit.

Patak Márta novelláskötetének címe kétféle értelmezési lehetőséget kínál. Ha elfogadjuk, hogy pusztán a körülmények véletlen egybeesésén, másodpercek törtrészén múlik, hogy gyilkosok leszünk-e vagy áldozatok, ha azt is elfogadjuk, hogy a világ jóval egyszerűbb törvények szerint működik, és persze jóval kiszámíthatatlanabb annál, semhogy a jól begyakorolt osztályozási rend szerint erre vagy arra az oldalra állíthassuk magunkat és másokat, akkor ez a kiszámíthatatlanság már csak emberbarátságból is eleve minősüljön enyhítő körülménynek tetteink vagy mások tetteinek megítélésekor. Egytől egyig esendőek, nyomorultak, kiszolgáltatottak és szánni valóak vagyunk, és még a legaljasabb, a legelvetemültebb tett szereplője láttán is elfacsarodik az ember szíve, hogy hogy lehet ennyire ember módjára embertelen ez a hitvány ember. Elsődleges enyhítő körülménynek tekintsük tehát mindjárt a tényt, hogy embernek születtünk. Aztán utána jöhet a többi enyhítő körülmény, az adott helyzetből következő, melybe esendő emberként szükségszerűen belesodródunk. Hogy mikor melyikbe, az már a véletlen műve, vagy olyan kozmikus erőtérből irányítják, amit az ember még a hatodik érzékével sem képes azonosítani, csupán sejtése lehet róla időnként. Így élünk hát – enyhítő körülmények között…

"Ha közös elemet keresünk a novellákban, akkor talán azt mondhatjuk, a holtponton átlendülve abból a pillanatból indul ki mind, amikor történni kezd valami. Az átlendülés utáni pillanatban jön a felütés. Dőlnek a bábuk, elindul lefelé a lavina – jöhet bármi, csak cselekvésszünet nem.

Az innenső part nem okvetlenül pontos leképezése a túlsónak. Más a meder mélysége, az uszadékfát is másképpen viszi az áramlat itt is, odaát is. Nem egyforma a fenék, innen több a kavics, onnan több a kagyló. A sásost, a nádast, a füzest jobban éri a nap az innensőn, mint a túlsón. Hogyha odaát vagyok, mindig az innensőről álmodom. Ha meg ideát, akkor folyton az onnansón gondolkodom.

Őzbarnára vakolt kockaház, éppen csak fölsejlik, amíg közvetlen közelébe nem érsz, ahogy haladsz felé az utcán, és úgy érzed, hogy álmodban egyszer már jártál ott. Megállsz előtte, beléd villan a kép, és itt kimerevedik a pillanat. Nincs tovább; nem emlékszel többre; magadra hagy az emlékezeted, vívódhatsz egymagad, hogy miért kellett átmásznod a kerítésen, mit kerestél te ott a ház udvarán, az emlékezeted számára megfoghatatlan időben. Ha egyáltalán te voltál az, és nem valakinek – talán önmagadnak – a pontos leképezése. Valami nem enged továbbmenni, földbe gyökerezett a lábad, állsz, mint akit megbabonáztak, s bár nem is a csodálat, hanem valami más borzongató erő tart fogva, mégsem hagyja, hogy elmozdulj onnan.

A kötet novelláinak szereplői nem jönnek velünk szembe az utcán. Nem azért, mert már nem élnek, hanem mert nem kedvelik a tömeget; olyankor merészkednek csak elő, amikor tudják, hogy egyedül lesznek a kihalt utcán, és ha véletlenül észreveszik, hogy valaki közeledik feléjük, megbújnak egy kapualjban, nyakukat behúzva, arcukat eltakarva szemérmesen átsietnek a túloldalra. Leginkább meg olyankor találkozhatunk velük, amikor a tükörbe pillantva nem önmagunkat ismerjük föl, vagy ha a karosszékben mélázva elkalandozunk magunkban. Ne ítéljük el őket meggondolatlanul azért, ami történik velük. Hátha egyszer majd magunkra ismerünk bennük."