A napok színe

Ahhoz nem férhet kétség, hogy a kilencvenes évek elején a Periszkóp volt Magyarország legfontosabb hetilapja. Sőt, jóval több volt annál: valódi szellemi műhely, közösség, baráti társaság -  olyan hely, ahol mindenki igazán otthon érezhette magát. Kár, hogy oly rövid ideig jelent meg.

És főleg kár, hogy csak a szerző képzeletében létezett.

Pedig micsoda figurák dolgoztak ott! Thewrewk Kálmán, a világfi hírében álló főszerkesztő és helyettese, a terminátor Ficsor Péter. Aztán a két lapszerkesztő, Barna és Reményi, akik úgy alkottak egy párt, hogy elképzelni se lehet két ennyire különböző embert. Aztán Doktor Simon, aki a valóság mélyrétegeit legtöbbször egy kocsmaasztalnál találta meg, s Bétakács Miki, az oknyomozó riporter, aki előtt semmi nem maradt titokban. És mind-mind a többiek: Zádor, Pápai, Litkey vagy Válint Algernon, az ezredforduló honi újságírásának igazi héroszai. S ne feledkezzünk meg a Periszkóp szerelmespárjáról sem, Kismariról és András Laciról, kiknek kalandos történetét az egész szerkesztőség visszafojtott lélegzettel figyelte. Szerelmes egy regény ez egyébként is: csak lánykérés három is akad benne, igaz, nem mindegyik végződik hepienddel.

Jolsvai András nagy szeretettel ábrázolja ezt a számára oly jólismert világot, hol vérbő humorral, hol lírai hangon, hol iróniával, hol drámaian rajzolva meg egy mára már szinte elfeledett korszakot, s annak jellegzetes alakjait.

S hogy miért e cím? Hát mert „egy hetilapnak nemcsak ritmusa van, hanem dallama is: minden nap más arcot mutat, minden napnak más a színe, az íve, a dinamikája, minden napnak más a története, és ezekből a vissza-visszatérő, mégis egyedi történetekből, ezekből az egymásra rímelő hetekből rajzolódik ki aztán a szerkesztőség élete.”