Zombor és a világ

„…hogy a saját történeten kívül légüres tér helyezkedik el, és ami kívül kerül a saját történeten, az légüres térbe kerül –, nos, ez halálosan komoly. Gerőcs Péter írói tudásának, az emberről és a világról való alkotói ismereteinek jelenleg ez a fölfedezés áll a középpontjában. Ez később módosulhat, eltolódhat, gazdagodhat, vagy akár intenzívebbé válva szegényedhet is.

Gerőcs Péter ahhoz a nemrég színre lépett nemzedékhez tartozik, melyben sok a tehetséges ember. Ő is az. Érzékenysége a produktivitás irányába visz, felkészültsége számottevő, ismeretei szerteágazóak, Intelligenciáját képes formáló erővé alakítani. Bízhatunk benne, hogy az alteregótól való elrugaszkodásnak hosszabb távon is meglesz az írói eredménye.”
(Márton László: Társas magány – Gerőcs Péter Zombor-novelláiról)

Gerőcs Péter novelláit a főhős, Zombor személye tartja egybe. A szövegek, épp úgy, mint Zombor, egyetlen problémát járnak körül, ám a problémára adott válasz nem biztos, hogy elhangzik a kötetben, ehhez ugyanis szükséges egy helyes kérdésfeltevés. Ez után nyomoznak ketten, a szöveg és a hős. Újra és Újra nekirugaszkodnak, hogy megtalálják a szövegből ki, vagy abba bevezető utat, s teszik mindezt intellektuális és érzelmi esendőségeiktől bénultan, emberi kicsinyességeken és narratológiai buktatókon átvergődve, míg végül nagy kínkeservvel mégis csak megfogalmaznak valamit, vagy még inkább: megfogalmazódik valami általuk. A szöveg becsap minket. A tényleges hős ugyanis nem Zombor, hanem az elbeszélő; aki cinikus-ironikus élceivel mutatja meg egy látszólag jelentéktelen fiatalember csetléseit, botlásait, s teátrális gesztusaival olyan bűvkörbe vonja a történet egészét, s magát az előadás hallgatóját is, hogy az olvasó végül saját gyarlóságával kénytelen szembesülni. Mintha egy fejlámpával megvilágított szmokingos konferanszié késztetne nevetésre minket, aki váratlanul belezavarodva szatirikus elbeszélésébe, újra és újra megkísérelné az egyre kínosabb történetek minél pontosabb megragadását. Ám az a szándék, hogy leleplezzen valakit, s az elbeszélések fikciós technikái végül őt magát, az elbeszélőt leplezik le; szép lassan rájövünk, hogy ez a cippolai konferanszié akaratlanul is saját ördögi ármánykodásáról ad számot.

„Egyesek szerint szigorú, mogorva, ítélkező ember vált belőle. Szerintünk ez nem igaz, mindenesetre már tizenhat éves korában határozott elképzelése volt a tisztességről."