Interjú Marie Aubert-rel

Marie Aubert-nek, a nagysikerű Ha történne valami és Felnőtt emberek c. kötetek szerzőjének legújabb műve, az Igazából nem ilyen vagyok a Scolar Kiadó gondozásában jelenik meg októberben. A kiadó munkatársai a Szerzőt kérdezték harmadik kötetéről, az alkotói folyamatról és -válságról, imposztor-szindrómáról, valamint feminizmusról.  

 

Mi a célod az írással, számodra mit jelent?

Marie Aubert: Engem tulajdonképpen az emberek inspirálnak. Ahogy egymással beszélnek, ahogy egymáshoz viszonyulnak. A valahová tartozás, illetve a szabaddá válás kérdése. Vannak olyan alapvető ellentétek az életben, amik engem íróként vonzanak. Számomra az írás egy ugyanolyan természetes dolog, mint a gondolkodás vagy a beszélgetés. Gyakran kezdem a fikcióírást egy helyzettel vagy karakterrel, utána jobban belemászok a karakterbe, és meglátom, mi történik. Sosem készítem el előre a forgatókönyvet. A karakterek és az események fejlődése során derül ki, hogy hova lyukadok ki.

 

 

Köztudott, hogy gyakran magunkkal vagyunk a legkritikusabbak. Te mennyire vagy kritikus a saját írásoddal kapcsolatban, gondoltad-e valaha egy szövegedről, hogy rossz?

M.A.: Próbálok minél kevésbé önkritikus lenni, amikor benne vagyok az írás folyamatában. Amikor épp létrehozok valamit, az agynak a játékos részét kell aktiválni. Be kell lépni egy “zöld övezetbe”, ahol felfedezel és játszol. Próbálkozni és elbukni, próbálkozni és elbukni még többször – ezzel elszórakozni. Ha már a folyamat kezdetén túlságosan önkritikussá válik az ember, nem jut semerre, csak elakad. Én sok éven keresztül ezt tettem, mielőtt debütáltam volna. Már egészen kicsi korom óta írok, de nagyon hosszú idő kellett ahhoz, hogy bízzak magamban. Sok éven át szinte mindig csak egy darabig jutottam el az írásban, aztán úgy döntöttem, hogy ez senkinek nem lesz elég, nem tart semerre, és eltettem. Azt hiszem ahhoz, hogy író lehessél, szükség van arra a bátorságra, hogy bízz abban a folyamatban, amiben benne vagy, és ne ítelkezz túl hamar, mert az később úgyis elkerülhetetlen lesz. Az írás tulajdonképpen újraírás: újra és újra és újra. Legalábbis nekem az. Igyekszem a “próbálkozz-bukj el” metódus alapján dolgozni. A végére mindig sok plusz anyag gyűlik össze, amiket végül nem használok fel, de muszáj így csinálnom, hogy eljussak oda, ahol még nem jártam. Azt hiszem eddig az összes írásom ennek a “próbálkozás és elbukás” metódusnak az eredménye. A legutóbbi könyvem, amit írtam (Ha történne valami – a szerk.), mindennek a koncentrátuma. Rengeteg plusz anyagom lett a végére mind a karakterekről, mind a helyzetekről, amiket végül nem használtam fel, de közben nagy segítségemre volt az írás folyamatában. Még egy könyvet is kiadhatnék ezekből a felhasználatlan írásokból Elveszett oldalak nyomában címmel. :)

 

Éreztél valaha alkotói válságot?

M.A: Persze, nagyon sokszor. Azt gondolom, hogy amikor kreatív tevékenységet folytat az ember, mindig lesz egy elakadási pont, amikor azt érzi, hogy nem tudja, merre tart, csak körbe és körbe halad, miközben fogalma sincs, hova fog kilyukadni. Ebben az értelemben azt hiszem nagyon sok író és művész éli meg nap mint nap az alkotói válságot. Ennek ellenére meg kell próbálni továbblépni rajta, pár napra vagy pár hétre félrerakni a kéziratot, ha épp erre van szükség. Később visszatérni rá és megnézni, mi az, ami használható belőle. Az alkotói válság mindig ott lesz, része az írói létnek, de nem szabad félni tőle.

 

 

Hogyan néz ki nálad egy alkotói folyamat? Mennyi ideig írtad a Ha történne valami c. könyvedet? 

M.A: Leggyakrabban a szituáció ötletével kezdem. Legtöbb esetben ezek olyan helyzetek, ahol az emberek megpróbálnak reagálni egymásra, vagy valamilyen kapcsolatban állnak egymással. A Felnőtt emberek című könyvem a főszereplő képével, Idával kezdődött, ahogy egy busszal a hétvégi családi házukhoz tart, és közben baromira irritálja, hogy a gyerekekkel élő emberek zajosak és figyelmetlenek a közelében. Ez az irritáció és düh olyasvalami volt, amiről úgy gondoltam, hogy fel tudom használni. Továbbá volt egy olyan elképzelésem, hogy két testvér passzív agresszívan küzd egymással, és arra gondoltam, hogy jó lenne ezt a kettőt valahogy ötvözni. Először eleinte azzal kísérleteztem, hogy több szereplő is legyen a történetben. Egy ideig írtam Marthe, a húg szemszögéből is, csakúgy mint Kristoffer-éből és a testvérek anyjáéból. Egy ideig azt gondoltam, hogy megjelenítem az ő szemszögüket és az ő hangjukat is. De végül sokkal viccesebbnek találtam Ida-éból megírni, erre elég hamar rájöttem, így úgy döntöttem, hogy nála maradok, és hagyom, hogy az ő hangja és története bontakozzon ki. Annál a könyvnél, amit most fejeztem be (Igazából nem ilyen vagyok – a szerk.), végre sikerült többszereplős perspektívát alkalmaznom, szóval ez egy olyan dolog, amit valószínűleg érlelnem és fejlesztenem kellett. A Felnőtt embereket körülbelül két évig írtam, pedig elég rövid történet. Ennek az oka a sok fel nem használt szöveg.

 

Kik az első olvasóid?

M.A: Attól függ. Szoros kapcsolatot ápolok a szerkesztőmmel. Mivel  jobban megismertem őt, már nem félek neki befejezetlen anyagokat küldözgetni. Sokszor írok valamit egy darabig, aztán elküldöm neki. Csak egy első nyers iratot, hogy megkérdezzem, mit gondol róla, közben vázolom neki, hogy nekem mi az elképzelésem. De van pár barátom, akiknek szintén megmutatom a kéziratot már elég korai fázisában. Nagyon jó olyan embereknek a szemszögéből megnézni a történeteket, akik nincsenek annyira bevonódva a könyvbe, mint én. Az utolsók, akiknek megmutatom, az a családom és a barátom. Ez mindig sokkal később történik meg. Először azt kell látnom, hogy ez a szövegről szól, és nem arról, hogy ők mit gondolnak arról, miért írtam vagy mire gondoltam, miközben írtam. Ilyesmik.

 

Nehéz függetleníteni a történetet az írótól. Mit gondolsz, te magad mennyire jelensz meg az írásaidban?

M.A: Nos, sosem magamról írok. Nem önéletrajzi író vagyok. Nagyon erős bennem a kíváncsiság, hogy milyen lehet valaki másnak a bőrében lenni. Közben persze elkerülhetetlen, hogy egy picit te magad is belecsöpögj a karakterbe, akiről éppen írsz, ugyanis használnod kell a saját érzelmeidet, a saját gondolataidat is. Nagyon nehéz elválasztani, hogy hol végződik az író, és hol kezdődik a kitalált karakter, de valójában nem éreztem soha, hogy ez az én történetem, vagy önmagam álcázott verziója lenne. Sok hasonlóság van köztem és Ida között, de ő sokkal dühösebb és öntörvényűbb, mint én. Nekem is van egy húgom, de ő 20 évvel fiatalabb nálam. Köztünk egyáltalán nincs ez a rosszindulatú kapcsolat, mint a könyvbeli Marthe és Ida között.

 

Mit gondolsz azokról az illegálisnak gondolt érzésekről, amiknek nincs létjogosultsága? Miért szégyelljük ezeket az érzéseket?

M.A: Szerintem azért szégyelljük az érzéseinket, mert a kép, ami bennünk él magunkról, teljesen másik verziója önmagunknak. Hajlamos vagyok ahhoz a kérdéshez visszatérni, hogy miként jelenünk meg, miként szeretnénk megjelenni, és milyenek vagyunk valójában. A legtöbben úgy szeretnénk magunkra gondolni, mint jó emberekre, jó barátokra, jó társra. Hisszük, hogyha véget ér a kapcsolatunk, felnőtt módon fogjuk kezelni. Ha a testvérünk több figyelmet kap az anyánktól, felül tudunk ezen emelkedni. Tele vagyunk elképzelésekkel, hogy hogyan szeretnénk viselkedni, hogyan szeretnénk érezni, de valójában sokkal több lakozik bennünk, mint a jószándékaink. Meglepetésszerű érzelmeink kontrollálnak minket, düh és féltékenység, kicsinyesség, néha a kényszer, hogy bántsunk valaki olyat, akit szeretünk. És mélyen ott gyökerezik bennünk a félelem, hogy nem szeretnek minket. Ezek jó példák arra, amiket rejtegetni szeretnénk, vagy amikről nem szeretnénk tudomást venni. Természetesen ezek rosszabbra fordulhatnak, ha nem tudatosítjuk őket. Például Ida és Marthe sokkal egészségesebbek lennének, ha tudnák, hogyan beszéljenek egymással, de ez sok felelősséggel járna mindkettőjük számára. Ez azt jelentené, hogy be kellene ismernie magának, hogy kudarcot vallott, és elmaradt. És ez egy olyan dolog, amit képtelen beismerni magának és a testvérének, akivel szemben mindig felsőbbrendűnek érezte magát.

 

Nemzetközileg elismert íróként érezted valaha azt, hogy a sikered a szerencsének köszönheted?

M.A: Hát persze. Mint majdnem mindenki szerintem. Természetesen megfordultak bennem olyan gondolatok, hogy jó-jó, ez eddig elég jól sikerült, na de várj csak a következő alkalomra, amikor biztos vagyok benne, hogy nem fog ennyire jól elsülni. De próbálom azért igazságosnak tekinteni a helyzetet. Az imposztor-szindróma valami olyan, amit sokáig hordoz az ember, aztán egyszer csak túl lesz rajta talán.

 

Feministának vallod magad? Ha igen, mit jelent számodra a feminizmus?

M.A: Ó igen, egyértelműen feministának vallom magam. A legfontosabb szerintem nem ahhoz az elképzeléshez való ragaszkodás, hogy a nők meg a férfiak ugyanolyanok, hanem hogy egyenlő jogaik vannak. Ez az, amivel nagyon határozottan foglalkozom.

 

Vajon miért tabu még mindig az életközepi válság? Miért övezi szégyen?

M.A: Azt hiszem, ez egy olyan pontja a történetünknek, ahol megértjük, hogyan alakult sokunk számára az élet. Amikor egy olyan pontján állsz az életednek, hogy realizálod, már nem minden opció áll számodra nyitva, vagy már nem tudod a legelejéről elkezdeni. Ez hatalmas egzisztenciális krízis a legtöbb embernek. Nagyon könnyű elbagatellizálni az életközépi válságot, pedig nagyon sok ember átéli – ez a könyv fogadtatásából is látszik. Az életközépi válság ugyanolyan tapasztalás, mint megöregedni, vagy összetörni a szívünket, vagy veszteséget átélni. Bárhogy is alakuljon, ez is egy veszteség.

 

Tapasztaltál kapunyitási pánikot, mikor érezted azt, hogy felnőttél?

M.A: Ó, persze, az életem különböző szakaszaiban is. Nem tudom, hogy ez volt-e az a mérföldkő, de emlékszem egy olyan pillanatra 35-40 éves korom között, amikor realizáltam, hogy igen, ez most akkor már a felnőtt élet. Már nem kezdhetek el egy újabb képzést, nem költözhetek csak úgy egy újabb országba, nem kezdhetek egy teljesen új irányt az életemben. Harminchét éves voltam, amikor az első könyvemet kiadták. Egy jó darabig azt hittem, hogy nem fog sikerülni, a harmincas éveim elején azt hittem, hogy ez a hajó már elúszott. De vannak dolgok, amikhez sosem lehet késő. Vannak, akik 50-60 évesek írják meg az első könyvüket.

 

Melyik szereplő áll hozzád a legközelebb a Ha történne valami című könyvedből, és ki lenne a barátod?

M.A: Talán a lány az első novellából. A címe: Megtehetnéd. Ez a lány a fiatalabbkori önmagamra emlékeztet, amikor még diák voltam, és azt gondoltam, hogy minden lehetséges, minden helyrehozható. Jól emlékszem erre. De azt hiszem, minden karakterben van valami belőlem, annak ellenére, hogy a kötetben lévő helyzetek nagyon különböznek az életemtől.

 

Mondhatjuk azt, hogy a Felnőtt emberek nemcsak a testvérféltékenységről, hanem a nők közötti rivalizációról is szól? 

M.A: Igen, de a férfiak is ugyanezt csinálják. A Felnőtt emberek arról a szakadékról szól, ami a gyermektelen és a gyerekes emberek között van. Illetve arról, hogy sokszor nem akarjuk megérteni a másik helyzetét. Természetesen szól a féltékenykedésről is, és arról, hogyha egy hozzánk közel állónál alacsonyabb rendűnek érezzük magunkat – az nagyon fájdalmas lehet. És ami ebben a történetben nagyon kiütközik, az az anyukájuk figyelméért és szeretetéért folytatott küzdelem. Egyébként nem hiszem, hogy a nők jobban rivalizálnának a férfiaknál, több férfi ismerősöm is verseng egymással. Ugyanazt akarják, ami a barátaiknak van, vagy a legsikeresebbek szeretnének lenni a családban.

 

 

Mit gondolsz a gyerekes és gyermektelen emberek közötti szakadékról?

M.A: A Felnőtt emberek c. történet teljesen más lenne, ha ötven évvel ezelőtt írtam volna Idaról. Bizonyos értelemben soha nem volt egyszerűbb szinglinek vagy gyermektelennek lenni a negyvenes éveiben járó embereknek. Ugyanakkor a nukleáris család gondolata hihetetlenül erős, és nagyon mélyen gyökerezik, legalábbis Skandináviában. Mi egy nagyon homogén társadalom vagyunk. Sok szempontból szól arról a könyvem, hogy milyen érzés azt megélni, ha nem vagy része egy nukleáris családi struktúrának, hogy ez milyen veszteségnek és kívülálló pozíciónak tűnik. Persze ez nem minden emberre vonatkozik. Vannak, akik tudatosan választják a partner nélküliséget vagy gyermektelenséget, vagy mindkettőt. És ezek a választások is tökéletesen elfogadhatóak. Mások azonban úgy érezhetik, hogy kívül maradnak, vagy magukra maradnak a helyzettel.

 

Mivel nyitott véget hagytál a Felnőtt embereknek, tervezed folytatni?

M.A: Jelenleg nem tervezem. Szerettem volna nyitott véget hagyni azzal, hogy Ida végre magára marad és szembenéz azzal, hogy felnőtt. Megtapasztalja azt, hogy ebben az életszakaszban kell komfortosan éreznie magát, ebben kell megtalálni a kényelmét. Egyáltalán nem vagyok biztos, hogy írok folytatást, de meglátjuk. Reménykedem benne, hogy Ida találkozik az anyja barátjával, Stein-nel, az öregemberrel, aki vicces megjegyzéseket tesz, együtt kirakósoznak és megisznak egy sört, közben beszélgetnek egy nagyot az életről. Azt hiszem, ez mindkettőjüknek jót tenne.

 

Hamarosan Magyarországon is megjelenik a harmadik köteted, melyik a kedvenced, azt is beelértve?

M.A: Mindegyik könyvemet különböző módon szeretem. Épp most fejeztem be a legutóbbi, Igazából nem ilyen vagyok c. regényemet. Ez a legfrissebb írásom most, de minden könyvemhez szorosan kötődök, mivel rengeteg munka van bennük, és mindegyik elég különböző.

 

 

Mit lehet tudni a harmadik, hamarosan megjelenő kötetedről?

M.A: Négy emberről szól a történet, akik ugyanahhoz a családhoz tartoznak. A történet egy hétvégén játszódik, amikor bérmálkozási partit tart a család a 15 éves Linneanak, aki az egyik szereplő. A másik szereplő az apja, Bard és a nagynénje, Hanne, és a nagyapja, Nils. Ami közös bennük, hogy amikor a történet játszódik, mindannyian új módon látják önmagukat. Bard mindig is ki volt élezve arra, hogy nehogy olyan ember váljon belőle, mint az apjából, mindig magas erkölcsi alapra helyezte magát, családfőként tekint magára, de most kezd szétesni a házassága. Emiatt olyan emberként látja önmagát, ahogy sosem akarta. Hanne, a testvére Osloba tér haza, ahol felnőtt. Nagyon sokat fogyott, ezért senki nem ismeri meg, amikor hazatér. Julia-val érkezik, az új barátnőjével, akivel már a fogyás után ismerkedett meg. Hanne elátkozott volt, sokat csúfolták, sokan rosszul bántak vele, agresszívan, mindenki csúnyának és hülyének tartotta. De most teljesen megváltozott a kinézete. Hirtelen mindenki sokkal jobban bánik vele, és ez a kontraszt szívszaggató számára. Elgondolkodik azon, hogy egyáltalán tud-e bárkiben is bízni. Közben a 15 éves Linnea teljes bizalmat szavazott egy idősebb barátnak, akihez nagyon közel került, és mindent elmondott magáról, kiszolgáltatva ezzel magát. Ez a barát ejtette, nagyon határozottan és nagyon keményen. Ezáltal ő is máshogy látja magát. Szóval a könyv arról szól, hogy mi történik, amikor teljesen új fényben tekintesz magadra. És a szorongásról, hogy hogyan ítélnek meg az emberek, de ugyanakkor a vágyról is, hogy észrevegyek.

 

Zárásként: mondj magadról egy fun factet, amit kevesen tudnak rólad, de szívesen megosztanád másokkal.

M.A: Szeretem a képregényeket, és amikor tizenegy éves voltam, megnyertem egy tizenegy éveseknek szóló kvíz show-t a National TV-n.