Kitka Bence Balatonalján (Bence a világ körül 1.)

A Scolar Kiadónál jelent meg Diana Soto első ifjúsági regénye, egy regénysorozat első része. A történet főhőse, Kitka Bence különleges helyekre látogat, ahol teljesen más világba csöppen, mint amire akár ő, akár az olvasó számít. Az első kötet a Balaton mélyén, vagy inkább a tükre alatt titokban megbújó, titokzatos tájra, Balatonaljára kalauzol bennünket. A kötet kapcsán beszélgetünk a szerzővel mesebeli és valós tájakról, külső és belső utazásokról.

 

 

 

 

Majoros Nóra: Kitka Bence a tavaszi szünetben ismerős helyre, a Balatonra utazik édesanyjával és a nővérével. Te egészen Spanyolországig utaztál. Pontosan hol élsz, és ez a vidék olyan-e, mint amilyenre az utazás előtt számítottál, vagy értek olyan meglepetések, mint Bencét?

 

Diana Soto: A Földközi-tengertől 500 méterre élek, és bár látni nem látom a hullámokat, de sokszor hallani, ahogy nekicsapódnak a homokos partnak. Költözés előtt nulla elvárással indultam, ami szerintem elengedhetetlen, mivel így senkit nem érhetnek meglepetések. Természetesen én sem unatkoztam, az autónk ugyanis nem bírta a 3000 km-es utat, így egy közelebbi ponton telepedtünk le, ahol megismerkedtem (spanyol szavakkal élve) a fél naranccsommal, a férjemmel.

 

M. N.: Hogy hangzik ez spanyolul? Van sejtésem, mit jelent a kifejezés, de elmondod spanyol szempontból?

 

D. S.: Spanyolul úgy mondjuk, hogy mi media naranja. Ez szó szerint azt jelenti, hogy az én fél narancsom, és azt próbálja képi szavakba önteni, amikor két fél tökéletesen összeillik. Az csak külön vicces, hogy Valencia megye híres a finom narancsairól, így szerintem még többen használják ezt a kifejezést.

 

M. N.: Az utazás klasszikus irodalmi toposz, és az ifjúsági irodalomban különlegesen népszerű, hiszen mindig kalanddal, felfedezéssel jár. Ráadásul az utazás során nem csak a megtett távolság, a teljesített küldetés és a találkozások érdekesek, hanem a szereplők jellemben, lelkében végbement változás, a belső út is. A te esetben a meseregény alkotói utazás is, hiszen korábban inkább verseket és verses drámákat írtál. A próza területén is otthonosan mozogsz, hiába első regényed, mégis magabiztos, kiforrott a szöveg. Mi vezetett oda, hogy meseregénnyel jelentkezz?

 

D. S.: Egy kicsit „bipoláris” író vagyok, mivel a való életben introvertált, íróként pedig inkább extrovertált az agyam. Nekem a könyv egyenlő a kalanddal, így ezt is várom el tőle. Nem annyira a lelki fejlődést, hanem inkább a fantasztikus kihívásokat keresem. Emellett rossz szokásom előre szaladni, egyszerűen nem bírom követni a hosszú leírásokat, és a nagyon izgalmas részeknél is ugrálok. Ha pedig nem rajongok a hosszú könyvekért, akkor miért írnék százezer szavas regényeket? Innentől kezdve adott volt az életkor: kaland + rövidebb tartalom = 10-14 éves korosztály.

 

M. N.: A regényed főhőse Kitka Bence, a nővére, Réka, és egy Máté nevű fiú, akit a tóparton ismernek meg, és van egy csónakja. A csónakot a titokzatos nagypapától örökölte, aki rengeteg mesét mondott az unokájának Balatonaljáról. A fiú mesének is hitte ezeket a történeteket, amíg a saját szemével nem bizonyosodott meg róla, hogy minden mese mögött árgus szemmel figyel a valóság. A te életedben van-e ilyen csónak, és van-e révész, aki átvezetett a fantázia birodalmába?

D. S.: Én azon szerencsések közé tartozom, akinek minden este mesét olvastak és énekeltek. Az első emlékeim a Grimm mesék és a magyar népdalok, ami tökéletesen megalapozta a későbbi fantáziavilágomat. Ha pedig Máté papájára gondolok, akkor az én papám is eszembe jut, aki megtanított fűvel fütyülni, nádból furulyázni, csúzlival lőni, és bizony néhány illetlen dalocskát is neki köszönhetek.

 

M. N.: Gyerekkorodban voltak-e képzeletbeli barátaid, vagy olyan álmok, fantázialények, helyszínek, amelyek a valós világ mellett a kísérőid voltak?

 

D. S.: Rengeteg képzeletbeli barátom volt, de szegényeket gyakran cseréltem. Úgy tűnik, hogy nemcsak az oldalakon ugrálok, hanem játék közben is. Sokra a mai napig emlékszem, főleg akkor fordultam hozzájuk, amikor a Balatonra utaztunk, vagy amikor az uszodában játszottam. A fantázialények nem voltak rám különösen hatással, az igazi állatokért éppen annyira rajongtam (és rajongok a mai napig), dunai lányként pedig a folyó is megjelenik az írásaimban. Nem álmomban szőttem a történeteket, hanem ahogy most is, ébren álmodozom róluk.

M. N.: Ha már szóba került az állatok iránti lelkesedésed, adja magát a kérdés, hogy volt-e valamilyen emlékezetes kalandod állatokkal? Nem feltétlenül beszélő siklókra és madarakra gondolok, de hátha egyszarvúval már találkoztál.

 

D. S.: Kétszarvúval biztos, már ha a kecskék beleférnek ebbe a kategóriába. A nagymamám udvarán volt belőlük pár, így sok délutánt töltöttem velük, leszedtem nekik az akácleveleket, vagy éppen elvettem tőlük a sótömböket. Összességében egész sok állatos kalandban volt részem, jelen voltam a kismalacok születésénél, kergetett meg mérges kakas, de a Balatonban is fogtam meg siklófejet, amikor búvárkodás közben kavicsnak néztem szegényt. Azóta a tengerben is csak kesztyűben vagyok hajlandó merülni, egy életre megjegyeztem a leckét. Ettől függetlenül én vagyok az is, aki a többiek által összeszedett és partra dobott medúzákat visszacipeli a hullámok közé, vagy aki nem nyírja le az egész füvet a benne élő rovarok és bogarak miatt.

 

M. N.: Hogyan lehet váltani a fantázia, az álom, a valóság között? Hogyan tudsz belehelyezkedni a fejedben megszülető világba, és könnyű-e ki-be kapcsolni a valóságot?

 

D. S.: Többször próbáltam megfogalmazni, hogy milyen ez az alkotói világ, de talán nem lehet szavakkal leírni. Tervezés és írás közben egy másik dimenzióba kerülök, ahol megszűnik minden, elfelejtek enni és inni, ugyanakkor nem érdemes hozzám szólni sem, mert vagy meg sem hallom, vagy megharagudok miatta. A verseknél könnyen ki-be lépek, mivel a vers megírása után újra a valóságban találom magam. A drámáknál és a regényeknél azonban egy kicsit más a helyzet, mivel ilyenkor hetekig a szereplőimmel élek, és akaratlanul is szövöm tovább a történetüket.

 

M. N.: Létezik líra-próza kapcsoló is? Melyik műfajt érzed a leginkább magadénak?

 

D. S.: Mind a két műfaj más célt szolgál az életemben. A líra gyerekkorom óta velem van, ma már inkább terápia, mint egyszerű alkotás. Versekkel öntöm ki a szívemet, haragudok, gyűlölök és sírok, mintha hozzánőtt volna a DNS-emhez. Amikor pedig kalandokra van szükségem, akkor jön a próza, a pihenés, kikapcsolódás, nevetés. Minden bizonnyal hamarabb választanám a kalandokat, de tudom, hogy a versek nélkül nem jutottam volna el a prózaírásig, úgyhogy egyként szeretem őket.

 

M. N.: A regényben a történések során a gyerekek mindig találkoznak olyan lényekkel, akik segítik őket. Igaz, nem mindig egyértelmű, hogy érdekből vagy jószándékból teszik, és egyáltalán segítség-e a segítség. Mégis jelen vannak, és legalább ismerik Balatonalja törvényszerűségeit. A regény csúcspontján a gyerekek elveszítik ezt a kapaszkodót. Önállóan kell döntéseket hozniuk, vállalniuk kell a tetteik következményeit, a kudarc kockázatát, a veszteséget. Emlékszel-e a saját életedből olyan fontos pillanatokra, amikor te is megélted az önálló döntések súlyát.

 

D. S.: Bizony, igen önfejű gyerek voltam. Kimásztam az ablakon, belógtam a Dunára, ugrottam el vonat elől, verekedtem, ugyanakkor megtanultam kiállni magamért, elengedni a fülem mellett a csúfolódást, és azt csinálni, ami tényleg boldoggá tesz. Emellett verseket írtam anyukámnak, virággal borítottam el a tanárit, hangosbemondón üdvözöltem az osztályfőnökömet, verset írtam az osztálynak, megtanultam a jelnyelvet, vagy éppen hét Kosztolányi verset adtam elő mindenki előtt, csak úgy, önszorgalomból. Egy gyerek életében ezek olyan fontos döntések és következmények, amikből rengeteg útravalót visz magával.

 

M. N.: Szerinted mindig veszteséggel jár a felnövés? Mit veszítünk, amikor felnövünk, és miért harcolunk érte vagy ellene?

 

D. S.: Szerintem a gyerekkor igazán mágikus, azonban nem repülnék vissza az időben. Az emberek sok mindent magukkal visznek a való életbe, de nem feltétlenül veszítenek, hanem inkább átalakulnak. Az a legjobb, ha megtartjuk az egyensúlyt. Én például a kreativitást hiányolom a nagyokból, éppen ezért minden tőlem telhetőt megteszek érte, hogy az én életemben jelen legyen. Ettől függetlenül mások nem vágynak rá, nekik a saját boldogságukat kell megtalálniuk.

 

M. N.: A regény második részében ugyanaz a Kitka Bence indul-e újra útnak, akit az első részben megismertünk, vagy érezhető a jellemében a változás, amit a balatonaljai utazás okozott?

D. S.: Minden változik, az író a számítógép egyik oldalán, és az olvasó, aki leveszi a polcról a könyvet. Bence lassan, de biztosan fejlődik, hiszen ő is felnő, ugyanakkor a világunk is változik vele, így nagyon kíváncsi vagyok, hogy mennyire fogják másként látni. Az Északi-sarkkörnél többször kiáll magáért, kevésbé rühelli a nővérét, sokkal nyitottabb a csodákra, de még hosszú út áll előtte.

 

M. N.: Amikor annyi idős voltál, mint a főhősöd, milyen úticélok szerepeltek a bakancslistádon?

 

D. S.: Mindig a tengerről álmodtam, és arról, hogy egyszer cápákkal úszok majd. Szerettem a varázslatos erdőket is, bár, ha jól emlékszem, akkor inkább a plázák és a jó ételek lebegtek a szemem előtt, meg persze a balatoni kempingelések.

 

M. N.: Milyen úticélok szerepelnek a bakancslistádon most?

 

D. S.: A tengert kipipálhatom, bár cápákat még nem láttam. A jó ételeket most is szeretem, azonban a plázákat kerülni szoktam, sokkal jobban élvezem az erdőket, mezőket és hegyeket. Ráadásul egy olyan országban élek, ahol szó szerint mindent találni, így lassan, de biztosan meg akarom látogatni a helyi csodákat is. Ki tudja, az egyiknél éppen Bence következő kalandja fog megjelenni előttem.

 

M. N.: Lelkes olvasódként nagyon remélem, hogy Bencével együtt sokat utazol és kalandozol a világban, mert a vidám és féktelen kalandozás, meg a gyerekkorból megmentett kreativitás mindannyiunknak szükséges szellemi táplálék. Köszönöm az interjút, és várjuk a következő kötetet!