Időskori monológok
Vannak dolgok, amiket nehéz elmondani, mert inkább csak érezni tudjuk őket. Pedig ezekről a bizonyos dolgokról is jó lenne (jól) beszélgetni.
Nehéz megfogalmazni az időskorral, az idő múlásával és magával a múlandósággal kapcsolatos gondolatainkat, és bizony szeretjük is elhessegetni ezeket a témákat, mert nehéz róluk beszélni. Pedig kéne. Ahogy azt is észben kellene tartanunk, hogy az időskor nem csupa szomorúság, nagyon nem. Nehézség is van benne persze, de nem csak az. Az időskor pedig mindannyiunkat érint, ha nem is feltétlenül azért, mert mi magunk tapossuk nagyon sokadik évünket, hanem mondjuk azért, mert apánk, nagymamánk vagy a szomszéd Pista bácsi már tapossa.
Linn Skaber gyönyörű könyve erős érzékenységgel és melegséggel beszél az idősebb nemzedék érzéseiről, ráadásul minket, a könyv olvasóit is arra késztet, hogy beszélgessünk róluk, tudatosítsuk az ezzel kapcsolatos érzéseinket.
A norvég szerző az élet utolsó, de igenis sok tartalommal teli szakaszáról mesél monológok formájában – ahogy tette ezt sorozatának korábbi két kötetében is a kamasz-, majd a felnőttkorról.
Az Időskori monológok alcímet viselő kötet szövegeiben rengeteg minden vár ránk: láthatunk életvidám, huncut hölgyet, habókos öregurat, találkozhatunk demens férfival, harsány szomszéddal, unszimpatikus öregekkel, és az élet velejét megfogalmazni próbáló idősekkel is. Szövegeiben magunkat és családtagjainkat ismerhetjük fel. Ettől ilyen nehezek a gördülékeny, szórakoztató, sokszor humoros szövegek, mert megérintenek, szembesítenek, gondolkodásra és cselekvésre késztetnek, hogy kérdezzünk, amíg még lehet, tegyünk, amíg lehet, és éljünk, amíg lehet.
Az időkor velejárója a hiány és az egyedüllét is, ezek pedig fájó dologok – érződik a kötetből, még ha sosincs direktben leírva Linn Skaber történeteiben. Eltelik a fiatalság, a szülői lét sűrű évei, és lelassul az élet, kiürülnek a hangok a házból, eltűnnek a társak. A szél most a legigazabb című könyvben az élet utolsó szakaszának nehézségeivel is találkozhatunk. A szövegekből kidomborodnak azok a levetkőzhetetlen személyiségjegyek is, amikkel saját magunk és környezetünk napjait meg tudjuk könnyíteni és persze nehezíteni is. Ezek a tulajdonságok pedig mind erősödnek, ahogy öregszünk, és olyannyira a sajátjaink lesznek, hogy visszük őket magunkkal az utolsó napokig.
Generációs szakadékokkal is szembesít a szerző. A mobilján Tinderező lány és az őt fürkésző nagymama párosánál érezhetjük az idő sürgetését, a meg nem értést, a fel nem tett kérdéseket, és az egyértelmű szeretetet, ami még akkor is létezik, ha sosem kértük.
A monológokban olvashatunk váratlanul megérkező társról, aki épp annyira zavaró is, mint vágyott. Mert az öregkor olyan, hogy bár szeretnénk, mégis nehéz illeszkedni, alkalmazkodni bárkihez, aki nem az, akivel az életünk nagy részét leéltük.
Linn Skaber megírta ebben a kötetben azt is, amit már korábbi könyvei kapcsán is mindig éreztünk a gerinc mentén olyan bizsergetően: a „nem vagyok egyedül” érzést. Mert a könyv ráébreszt arra, hogy azzal se vagyunk egyedül, ha valami fáj vagy hiányzik. Nehéz szövegek várnak a könyvben, amiket néha le kell tenni, vagy egyszerűen csak hagyni, hogy kiszakadjon a sóhaj, a sírás, ha épp jönnie kell. A könyvet olvasva ugyanis sokszor bólogatunk, mert valami épp összeáll a fejünkben az idősek terheiről, örömeikről, magunkról, a családunkról.
A szél most a legigazabb olyan kötet, amit akkor is értünk, ha nem a mi életkorunkról szól, mert nagypapája mindenkinek volt, vagy már nagymamakorba lépett anyukája van, és talán kicsit jobban megértjük a ki nem mondott szavaikat, zavarosnak tűnő jótanácsaikat.
