Rainbow Rowell: Eleanor és Park - kritika
Az Eleanor és Park a legaranyosabb szerelmi történet, amit valaha olvastam. A karakterek nagyon karakteresek, nem olyanok, amit minden könyvben megtalál az olvasó. Annyira aranyos, ahogy szépen lassan forr ki a szerelmük, és nem sietik el a dolgokat. Amikor olvastam a könyvet folyamatosan arra gondoltam, hogy „hé, én is ilyen szerelemre vágyok”. Persze a könyv nem csak habos-babos rózsaszín felhő szivárvánnyal, a szereplőknek megvannak a saját problémáik, de végre nem olyan könyvet olvastam, amiben valami kreált probléma miatt rinyál végig a főhősnő.
Eleanor már a kinézetével sem a tipikus főhősnő, de a külső alatt egy nagyon is összetett karakter rejtőzik, aki folyamatosan meglepi az olvasót. A története a regény folyamán válik kerekké, de durva is lenne egyből megtudni, mert szegény lány csomót szenvedett már, és most végre boldog lehetne, ha hagynák neki. Szörnyű tudni, hogy így el tudnak nyomni egy zseniális elmét, aki biztosan sokra vinné, ha kibontakozhatna. De azért Parknak is megvoltak a maga nehézségei, kezdve ott, hogy félig koreai, s az apja azért komoly elvárásokat állított elé, értem én a jogosítványra és például arra az esetre, amikor Park kihúzta a szemét, ami ugye napjainkban már egyáltalán nem fura egy fiútól, főleg Amerikában nem. A másik furcsaság a kazetták írása volt, nekem 21. századi lánynak, aki a mobiltelefonok világában nőtt fel. Ma már csak átküldünk egy linket facebookon, talán azért is tűnt ez olyan romantikus dolognak: „kazettát írt nekem”. Attól még, hogy a múlt században játszódott (kábé harminc éve) örültem, hogy Eleanor kikérte a lányok helyét a képregényekben, és megemlítette, hogy ez milyen igazságtalan, s nem ez volt az egyetlen szexista ellenes megszólalása.
„Hülye, tökéletes ázsiai srác.” Ez volt az egyik kedvenc mondatom a regényből, remekül leírja a kamasz lányok érzéseit, amikor kezdenek szerelembe esni, vagy éppen zuhanni. Aranyos volt, hogy hogyan kezdtek el közeledni egymáshoz, nem egyből, hanem szépen lassan haladtak, még a saját érzéseikben sem voltak biztosak, de aztán maguk is rájöttek, hogy a másik jelent számukra mindent, csak ők ezt sokkal szebben írták le. „Eleanor kezét fogni olyan volt, mint egy pillangót tartani.” Ez volt az a rész, amikor rájöttek, hogy ők igenis szerelmesek, emlékszem, amikor ezt a részt olvastam pont Ed Sheeran Perfect című száma kezdődött, s habár más helyzetben csak grimaszoltam volna a dal miatt, abban a pillanatban tökéletesen odaillett a könyvhöz, mint Eleanor Parkhoz.
A könyv tényleg az egyik legaranyosabb szerelmi történet, de élethű is, nem az a szivárványba és rózsaszín felhőkbe csomagolt regény, ezért is ér véget nagy puffanással. Amikor az olvasó, és a szereplők is a legboldogabbak, akkor üt be a baj, nem is üt, inkább úgy érkezik, mint egy tornádó, Eleanor mostohaapja, aki az egész regény folyamán megkeserítette a szereplők sorsát, és a végén sikerült is elválasztani őket. Az egyik legfájdalmasabb véget tulajdonítom ennek a könyvnek, hiszen az a pár, aki talán a leginkább megérdemelte volna, hogy együtt legyenek boldogok, azokat választják szét, de hiszen, ahogy mondtam ez nem egy klisés „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” történet, itt a valóság csúnyán közbeszól, és Eleanornak muszáj elköltöznie a nagybátyjához, otthagyva Parkot. A regény végén még betekintést nyerhetünk a szerelmesek szerelmük nélküli életébe, ami pont olyan szörnyű amilyennek hangzik, hiszen hogyan is lehetsz boldog, amikor hiányzik a másik feled, aki egésszé tesz?
A regényben a hangsúly a két szereplőn van, és a nehézségeiken, de több másik szereplőt is megismerhetünk. Talán Eleanor két barátnője és Park legjobb barátja tűnt a legfölöslegesebbnek, hiszen csak néha voltak ott, hogy kitöltsék a helyet, legalábbis én ezt éreztem, sosem voltak ott igazán a szereplőknek. Eleanor anyja volt az, aki számomra nagy csalódás volt, értem én, hogy egyedül nehéz lenne annyi gyerekkel, de ehelyett inkább elszakadni az egyik saját gyerekedtől... Nagyon nem szerettem, még ha néha próbált is segíteni Eleanoron. Park szülei már mások voltak, imádtam azokat a részeket, amikben ott volt az édesanyja is, mindig elvitte a jelenetet, még ha éppen paprikás hangulatban is volt.
Összességében egy fantasztikus könyv, a legjobb regények közé tartozik, amiket valaha is olvastam, mindenkinek ajánlom, aki szeretne egy nem mindennapi szerelmes történetet olvasni, mert ez nem egy olyan történet, ami minden könyvben megtalálható, viszont sokat tanulhat belőle az ember, főleg, hogy ne a külső alapján ítélkezzünk, és hogy nincs boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Albert-Nagy Henrietta, 2018
