Donald Barthelme

Donald Barthelme (1931–1989) a rövid formák nagymestere az amerikai prózában. Texasban nő fel egy neves modernista építész gyermekeként (később két öccse is író lesz). A nagy formátumú, radikális kísérletező apa életre szóló minta és teher. Egyetemi éveitől kezdve újságíróskodik, szerkeszt, majd egy rövid koreai háborús kitérő után a houstoni kortárs művészeti múzeum igazgatója. 1962-ben New Yorkba költözik, s első novelláskötetével teljes fegyverzetben, kész íróként robban be az irodalmi életbe. Amerikai posztmodern íróként és tanárként is iskolateremtő, alakja meghatározó. A New Yorker állandó szerzője, több mint 120 írása jelenik meg itt az évek során. A művészetet, filozófiát, populáris kultúrát, feleségeket és alkoholt egyaránt nagykanállal fogyasztó szerző „valószínűleg több tévét nézett, és több country zenét hallgatott mint bárki más, aki valaha Kierkegaard-t és Beckettet idézett.” 1980-tól haláláig részben, majd teljesen visszaköltözik Houstonba, az ottani egyetem kreatív írás tanszékét vezeti.

„Sziporkázó rövidprózája, melyben a Sterne- és Diderot-féle dialóguselbeszélés éled újjá, némileg háttérbe szorította hosszabb prózai műveit, legméltánytalanabbul talán a semmihez sem hasonlítható Holtapát. Életműve a háború utáni amerikai irodalom csúcsteljesítményei közé tartozik… Nincs még egy amerikai, akinek ilyen jó füle, ilyen eleven szókincse volna, s aki pontosabban érezné, hogyan változtatja meg egy vessző vagy pont (vagy épp a hiányuk) a prózában megszólaltatott hangot.”
Susan Sontag