Nem félünk a farkastól, csak az undi dolgoktól
Valamikor a homályos kiskoromban volt egy mondókánk a testvéreimmel, ami így hangzott (előre is bocsánat): kaki, pisi, dudi, fufi, izé, bigyó, heőke. Nem tudom, a dudi micsoda, de a fufi mindazt az undorító kis pöszt jelenti, ami benne van az ételben, de nem akarod megenni. Például a kapor, meg az összecsomósodott rántásdarabkák. A fufikás étel semmiképpen sem alkalmas fogyasztásra. A mondóka végén a heőke egy rettenetes (és minden bizonnyal félelmetes fogsorú) rém, amelyikkel a bátyám rendszeresen ijesztgetett, miután lement a nap. Lehetőleg olyankor, ha nyilvános helyen voltunk, és a sikonyálásom nagyobb hatást tudott elérni, mint otthon. A fent idézett mondókát végtelenül sokáig tudtuk kórusban mondogatni, főleg az autóban. A szüleink rezignáltan tűrték. Ha megjegyezték, hogy szerintük legalább a bátyám kinőtt már ebből a marhaságból, gonosz vigyorral és újult erővel fújtuk tovább, amíg érdekesebb elfoglaltságot nem találtunk a szüleink bosszantásánál. De ez az összekacsintós huncutkodás és undiskodás annyira jó volt!
A frissen elindult Farkasmesék sorozat szerzője és illusztrátora, Philippe Jalbert tökéletesen emlékszik erre az összekacsintós-huncutkodós gyerekkori élményre. Tudja, miért szeretik a gyerekek évtizedek óta töretlenül Tom & Jerry kalandjait, miért nevetnek hangosan, amikor valami olyanról van szó, ami egy felnőtt számára gusztustalan vagy helytelen.
Az első kötet egy ősi csalimese, amelyet sokféle változatban olvastunk már: a félelmetes állat addig henceg és ijeszteget, amíg találkozik egy nála sokkal nagyobbal, és pórul jár. Ilyen mese Julia Donaldson klasszikusa, A graffaló, vagy a könyvborítón is megidézett vicc a széles szájú kisbékáról. Ami miatt A félelmetes fogsorú farkasban a szakállas vicc frissé válik, az az illusztráció. Az erdőben lakó farkas a konyhában, a hűtőszekrényében tárolja a reggelire szánt nyuszikákat (a nyuszika szegény már eléggé kikészült, bevörösödött a szeme, de ha kell, visszabeszél). A figurák egyszerre idézik a klasszikus meséket rajzban és szövegben (van három kismalac, hét kecskegida, Piroska), mégis formabontóak. Ropogósak, szemtelenek, de közben kidolgozottak, és végtelenül igényesek. A farkas félelmetes fogsorú pofája annyiféleképpen fejezi ki a szemétséget, hogy alig várjuk, hogy a végén megszívja. Aztán persze megsajnáljuk. Mint a szüleinket, amikor már láthatóan tele van a hócipőjük az undi mondókával, mi mégis csak fújjuk, fújjuk…
A második mese ennél veszélyesebb vizekre evez. Itt torkos és gasztromán farkasunk (újra felhívnám a figyelmet a fák között berendezett konyhára,) reggelente szeretné elfogyasztani az előző esti vacsorája maradékát (ami nyuszikákból és három kismalackákból áll, tehát nem lehet kétségünk, farkasunk ugyanolyan szemét, mint eddig), ám a hűtő tartalmát rendszeresen megdézsmálja az éjszaka leple alatt egy tolvaj. A szintén szemét macska tanácsára a farkas jól megszívatja a tolvajt (nagyon undi módon), és bár sikerrel jár, azért alaposan ráfarag ő is (szintén undi módon). Ha teli szájjal kacagó gyereket szeretnél látni, kacsints vele össze, nyeld le az undorod, és ezt meséld neki!
A két mese kapcsán van három dolog, ami mellett nem szeretnék elmenni, mert a sok komolytalankodás mellett ezek nagyon átgondoltan megalkotott mesekönyvek. Az egyik: ezek a szövegek jók, és Pacskovszky Zsolt fordítása kiváló. Egyszerűek, repetitívek, jó ritmusúak, lazák, kiváló stílusúak. Jó felolvasni.
A második: ahogy említettem már, a grafika nagyon profi. Annak ellenére, hogy a szöveg tényleg a gyerekkori, primitív poénokkal operál, a képek egy pillanatra sem válnak gagyivá, igényes szintre emelik a szakállas gyerekvicceket. Kicsit olyan ez, mint amikor egy altesti poénokkal telezsúfolt, bárgyú vígjátékot vérprofi színészek játszanak el, és bár gátlástalanul szórakozunk, mégis érezzük a minőséget. Képesek fricskát mutatni.
Ez a fricska a harmadik, amit meg szeretnék említeni. Akárhogy is szépítjük a dolgokat, a farkas ragadozó, amelyik nyuszikákat és malackákat eszik. Hiába mondjuk, hogy édesem, nem lesz semmi baj, nem bántja a kis kedvenceidet a félelmetes fogsorú; a természet rendje az, hogy cafatokra szaggatja. Meg kell tanulni elfogadni – és a legjobb ezt humorral tenni. Ahogy a gyerekek három éves koráig állandó téma a bilire szoktatás. Megdicsérjük, ha szépet pisilt-kakilt. Majd szobatisztává válik, és az ürítés undi lesz és tabu. Amit egyik nap érdem volt megmutatni, másik nap már említeni sem szabad. Az egyik nap még mesekönyvet veszünk a pisi-kakiról, másnap már húzzuk a szánk, ha egy mesekönyvben benne van. Ez a szocializáció velejárója – de azért van itt némi ellentmondás. A legkisebb képmutatás, ha az ellentmondást humorral oldjuk fel, hiszen a fricska, főleg egy gyerekkönyv esetében, sokkal szerethetőbb tanító, mint a magasból leereszkedő, mindent jobban tudó felnőtt.
szerző: Majoros Nóra
