Mese, ami előcsalogatja a napsugarat

Lehetséges, hogy lélekben Medve vagyok, mert kedvelem a zsémbes embereket. Hóembert építeni is szeretek, és Medvéhez hasonlóan vitába szállnék Nyúllal, hogy melyik az erősebb: a szeretet, vagy a gravitáció. (Nyúl természetesen kioktatna, hogy a gravitáció, pedig nincs igaza.) A zsémbes emberekben az a jó, hogy a nem zsémbes emberekből előcsalogatják a napsugarat. Ilyesmi gondolatok jutottak eszembe, amikor másodszor olvastam el Julian Gough és Jim Field szerzőpáros Nyúl és Medve című sorozatának első két részét.

Amikor először olvastam el, akkor a reakcióm a fülig érő mosoly volt, amit egész nap nem nagyon tudtam letörölni a képemről. Nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ennyire laza humorú, könnyed, mégis bölcs mesével. Pedig a könyvek receptje annyira egyszerű, hogy a végeredmény akár unalmasra is sikerülhetett volna. Adott egy aranyos, jószívű, ám kissé bamba medve (mentségére szolgáljon, hogy az első kötet elején egy betörő, aki elsajátítja az elemózsiáját, átgyalogol a fején, és felébreszti), meg egy goromba, kötekedő, okoskodó, idegesítő nyúl (aki történetesen a Medve fején átgyalogoló betörő). Azt nem tudom, a valóságban a medvék természete ilyen-e, de a nyulaké egészen biztosan ilyen. Kettejük zavaros találkozásából csak azért lehet barátság, mert Medve tényleg aranyos, Nyúl pedig nem annyira reménytelen, mint ahogy elsőre tűnik.

Az első könyv az ébredés, éhség, préda és vadász, meg a nyúlbogyó témáját járja körbe, mellette pedig a gravitáció, hógolyó, lavina, életmentés és barátság problémakörét. A második kötet a tavaszról szól, az egyszerre kicsi és nagy világról, a bosszankodásról, a szív és az ész állandó harcáról, de leginkább egy roppant hangos és roppant boldog harkályról. Bocsánat, zöld küllőről. (Ezt csak azért fontos megemlíteni, mert szerintem ez a legszebb harkályféle.) Ha lehet, a második kötet még viccesebb, mint az első.

Ha valami ennyire lazán és magától értetődően jó, mint ez a könyvsorozat, akkor gyanakodhatunk, hogy sokkal több munka van mögötte, mint amennyit elsőre gondolnánk. Julian Gough, a szerző stílusa kiváló, a szöveget jó olvasni és felolvasni, és a szerző előszava szerint a lehető legelhivatottabb szerkesztő segített tökéletesre csiszolni – mégpedig a kislánya. Kiemeltem már a humorát, de emellett olyan szép és velős mondatokat is találhatunk, amelyeket érdemes felírni az irodai faliújságra. Vagy inspirációnak a matek füzet első oldalára. Vereckei Andrea, a fordító briliáns munkát végzett, a magyar változat gördülékeny és meglepő, gazdag és gyerekbarát.

Jim Field illusztrátor zsenialitásáról csak áradozni lehet. A figurák szerethetők, az állatok mimikája annyira kifejező, hogy az ember néha azt hiszi, megmozdulnak a képek. (Eskü, Nyúl fintorgott, amikor becsuktam a könyvet!) A képek részletgazdagok, tele rejtett humorral, meghökkentő perspektívával.

Mielőtt a végletekig elragadtatom magam, befejezés helyett szeretnék egy rejtvényt feladni Neked, kedves Olvasó! Jim Fieldnek van egy másik, szintén remek könyve, A benned élő oroszlán, amelynek a főszereplője egy kisegér. Ez a kisegér már az ő saját, oroszlános könyvében is trükközik, és az előzéken elbújik a kövek mögé. Hát nem beszemtelenkedett a Nyúl és Medve kötetekbe?! (Na jó, az egyikbe csak kicsit, de azért ott van.) Ha megtaláltad, akkor egyrészt nagyon ügyes vagy, másrészt meg boldog Nyúl és Medve olvasó.

szerző: Majoros Nóra