A Világfa kilenc ága (Hajnal öröksége 1.)
A Scolar Kiadónál jelent meg Viola Szandra első ifjúsági regénye, ami egyben egy tervezett sorozat első kötete. A sorozat címe Hajnal öröksége, a köteté A Világfa kilenc ága. Ennek kapcsán beszélgetünk a szerzővel, nemcsak a regényről, hanem a megíráshoz vezető útról, inspirációról, a kamaszlélekről.
Majoros Nóra: Ahányszor találkozunk, mindig virág van a hajadban, és a neved is virágnév. Amikor tizenhat éves voltam, mint a regényed főszereplője, Lichtenberg Hajnal, akkor én is ilyennek szerettem volna látni magam: önazonosnak, szabadnak, kívül-belül virágot viselőnek, de sosem mertem megtenni, mert aggódtam, hogy mit gondolnak mások. Csak lélekben hordtam virágot. Mit jelent számodra a virág?
Viola Szandra: Virágos jókedvet. Ősi szokás és vágy, hogy a lányok virágkoszorút tesznek, fonnak a hajukba. Gyerekként is imádtam ilyesmit készíteni pitypangból, százszorszépből. Ezenkívül pedig úgy vettem észre, hogy a romantikus, klasszikus darabok állnak jól nekem. Van számomra valami vágyott a „békebeli” nők megjelenésében, valami olyan, amit nem tudnék néhány szóval kifejezni, de az biztos, hogy Lichtenberg Hajnal titokzatos nagymamája, Lichtenberg Alteregónia is ilyen volt.
M. N.: Hajnal nagymamájáról annyit tudunk meg, hogy egykor a kúriában lakott (Hajnal öröksége akár ez a kúria is lehet), jól ismerik a környék furcsa figurái (beleértve a boszorkányos Luca nénit, és mint később kiderül, az erdőben élő tündérek is), és gyönyörű, lángként lobogó vörös hajkoronája volt. Hajnal apró mozzanatokra emlékszik vele kapcsolatban, például a tárgyakhoz való viszonyára. Ki ez a Lichtenberg Alteregónia, és vajon van-e élete a regény lapjain kívül?
V. Sz.: Az Alteregónia névvel szívesen eljátszom. Nemrég egy kötetnyi versem született Psyché Alteregóniáról is. Ő egy egészen mitikus, vágyott nőalak. A Világfa kilenc ágában szereplő Lichtenberg Alteregóniáról csak sejtésnyivel tudok többet, mint amennyi a Hajnal öröksége első könyvében olvasható. Nem vagyok egy „mindentudó író” típus, de ez így jó. Ugyanis pontosan ez vesz rá az alkotásra, szeretnék többet tudni a szereplőimről, szeretnék hallani felőlük, így aztán „kénytelen vagyok” folytatni a történetet.
M. N.: Hajnal talpraesett és racionális lány. Korán szembesül azzal, hogy a szerető szülői háttér nem mindentől tudja megvédeni, és egy világjárvány egy pillanat alatt döntheti romba a megszokott életét. Nehezen viseli, amikor ott kell hagynia a fővárosi életet, az iskolát, a barátait, és édesapjával Piliscsudára, a nagymamától örökölt, elhagyott kúriába költöznek – szinte menekülnek. Ugyan először csalódott és mérges, hamar feltalálja magát. Korához képest ügyesen elboldogul a konyhában, többnyire magabiztosan kommunikál, és határozott elképzelése van a világról. Arról is, hogy mágia nem létezik, és Luca, a piliscsudai öregasszony csak összevissza hablatyol, amikor tündérekről, világfáról, lidércekről, szellemi síkról beszél. A regény során Hajnal lassan megtalálja az egyensúlyt a szellemi és a fizikai világ között. Számodra magától értetődő ez az egyensúly, vagy harcolnod kell érte, hogy megteremtsd?
V. Sz.: Bölcsészként mindig is nehéz volt megteremtenem az egyensúlyt, mert a szellemi volt túlsúlyban. De mostanában engedelmeskedem a misztikum iránti vágyamnak is, nem csupán középkori filozófusokat forgatok szívesen, hanem olyan dolgokat is megengedek magamnak, amit régen cikinek éreztem volna bevallani; például, hogy asztrológiát olvasok. Nem értek egyébként ez utóbbihoz, de a csillagrendszernek is megvan a maga mitológiája, ami tetten érhető egy-egy asztrológiai cikkben. Ez pedig engem szórakoztat, függetlenül attól, hogy igazak vagy sem a horoszkópban leírtak. Tetszenek az ilyen kifejezések, hogy „ez a hét a Mars uralma alatt áll” stb. Felfogása rokon a magyar néplélek által elgondolt naptárral: benne lenni valaminek az idejében azt jelenti, hogy egy másik létmódban vagyunk. Tehát nem csupán időintervallum, hanem valaminek vagy valakinek az uralma alatt áll. Ezért imádom például a hónapok népies elnevezését: Fergeteg hava, Boldogasszony hava, Kisasszony hava. Ilyenkor szívesen képzelgek egy Kisasszonyról, aki maga indítja útnak a fecskéket ősszel vagy egy Fergetegről, akivel jobb vigyázni.
M. N.: Ahogy Hajnal világában megjelenik a különböző síkok találkozása, ez rád, mint alkotóra is jellemző. Szerzőként egyszerre vagy lírai és racionális. Eddig az irodalmi életben hangsúlyosabban voltál jelen költőként, bár novellákat is olvashattunk tőled. Aki ennyire lírai, hogyan tud mégis racionális lenni, és összerakni egy regényt – sőt, regénysorozatot? Aki ennyire racionális, hogyan tud szárnyalni a lírában?
V. Sz.: Szerintem a hétköznapok megtanítanak ilyen sokfélének lenni. Ma, Magyarországon egy író-költő az idejének mindössze 5–10%-át tudja alkotással tölteni. A többiben pályázatot ír, honlapot szerkeszt, pénzt keres, intézi a könyvelést, énmárkát épít, rendezvényt szervez, tanít vagy tanul, BKV-zik, vonatra vár, főz, mosogat stb. Mindenhol helyt kell állni. (Na jó, a főzésben és mosogatásban nem mindig sikerül. J)
M. N.: A lírai éned tetten érhető a regényben is, hiszen az érzelmeket, hangulatokat, felismeréseket nagyon plasztikusan ábrázolod. Az egyik kedvenc mozzanatom, ahogy Hajnal szívében először nyílik ki a szerelem. Ezen a szálon apró mozzanatokról van szó, kerülöd a pátoszt és a világmegváltó történéseket, nem dobálózol nagy szavakkal, és talán ettől ennyire hiteles és ismerős az egész folyamat. Elmeséled a te első szerelmed történetét?
V. Sz.: Hehe, egy híres író közeli rokona volt az első, plátói szerelmem. Akkor persze még egyikük sem volt igazán híres a gimi falain kívül. Esetemben nem is szép, lírai mozzanatok sorából alakult ki ez az egyébként viszonzatlan szerelem. Rettenetesen ügyetlen voltam az udvarlásban, sokkal inkább egy kampányra emlékeztetett, amelyben meg akartam győzni az illetőt arról, hogy velem járjon, ami persze nem sikerült. Mentségemre legyen mondva, hogy akkor még csak 13 éves voltam. Azóta szerencsére már sikerült jobban megértenem a férfi-nő kapcsolatok (rejtett) dinamikáját.
M. N.: A regény fontos szereplője Cicelle, a hófehér macska. Eredetileg Luca néni cicája (legalábbis annyira, amennyire egy macskát bárki a sajátjának nevez), de Hajnal alkut köt az öregasszonnyal, hogy megszerezze magának. Cicelle rejtélyes figura, egyszerre mesebeli, hiszen beszél, harcol a szellemlényekkel, táncol a Holdon, de mindezzel a csodával együtt a regény talán leghitelesebb szereplője. Legalábbis macskatulajdonosként úgy gondolom, ennél valóságosabban macskát ábrázolni nem nagyon lehet. Honnan inspirálódtál? Van, vagy volt macskád?
V. Sz.: Igen, volt egy macskám, aki kiskamasz koromtól tizennégy és fél éven át kísérte az életemet. Bár a regénybéli Cicellét szándékosan nem róla mintáztam, az ő emlékét magamban őrzöm, nem szerettem volna megmásítani, ha a szöveg úgy kívánja, Cic alakját viszont szabadon alakíthattam. Az viszont, hogy esetleg egy „elvarázsolt, macskává változtatott királykisasszony” vagy legalábbis nem közönséges macska, többször eszembe jutott, annyira intelligens, mélyen érző állat volt. Ebben azért rokon Cicellével.
M. N.: Inspirációt nemcsak a környező világ és a saját élményeink nyújthatnak, hanem a művek és az alkotók is. Több társművésszel dolgozol, több művészeti ágban aktív vagy, és irodalmi műsorvezetőként megszámlálhatatlanul sok kortárs szerzővel beszélgettél már. Mennyire hatnak rád műalkotások, és mennyire hatnak az interjúalanyaid?
V. Sz.: Nagyon sok munka hétről hétre irodalmi műsort szerkeszteni, felkészülni, egyeztetni az időpontot, a részleteket, felvenni az anyagot, megvágni stb. De ennek köszönhetem, hogy valamennyire tudom követni a kortárs irodalmat. Ha más lenne a munkám, erre nem jutna időm. És óhatatlanul inspirációkhoz is jutok általa mind szakmailag, mind emberileg.
M. N.: Ha az ember követi a nyilvánosság előtt zajló életutad, az a benyomása, hogy bevállalós vagy, rengeteg dolgot kipróbáltál, megmutattál, kiálltál érte. Mi az, amit még nem tettél meg, de nagyon szeretnél?
V. Sz.: A Hajnal öröksége további kötetei és néhány verseskötet megírásán kívül még televíziós, videós műfajokban szeretném kipróbálni magam. Most tanulok például videót vágni is, amit nagyon élvezek, új kommunikációs és kreatív lehetőségeket nyit meg. A Poeticum „verstárgyak”, verses termékek terén is van még új elképzelésem, és hiányzik az életemből a zene. Régen énekelni is tanultam… talán egyszer, ha csak hobbiból is, de újrakezdhetem.
Ha egyszer nagyon befutott írónő leszek, akkor szerintem létrehozok egy macskaotthont, és kóbor állatokat mentek. Ezenkívül szeretnék sokat adakozni madármentéssel foglalkozó alapítványoknak is. Azért az fontos, hogy ne egymás közvetlen szomszédságában legyen a két alapítvány, mert abból lehet nagy galiba.
M. N.: Ha a tizenhat éves Szandrát kérdezték, hogyan képzeli a jövőt, mit mondott?
V. Sz.: A tizenhat éves Szandra már rég tudta (nagyjából hároméves kora óta), hogy író, költő szeretne lenni. Akkor még a színészettel is kacérkodott, ami nem baj, hogy nem valósult meg. A fantasy nem volt akkor még a pakliban, most viszont azt érzem, hogy hála az égnek, hogy megtaláltam ezt a nekem való műfajt.
M. N.: Ha Lichtenberg Hajnalt kérdezném, hogyan képzeli a jövőt, mit mondana?
V. Sz.: Azt, hogy először szeretne világot látni és sok kultúrát megismerni. Valószínűleg nem csak magyar származású tündérekkel, szellemekkel és démonokkal fut majd össze útja során. Idővel azonban egészen biztosan visszatér majd Piliscsudára és felújítja a régi kúriát, gondozza a Lichtenberg-örökséget és új élettel tölti meg.
M. N.: Mi pedig reméljük, hogy ennek a rokonszenves fiatalnak a soron következő regények lapjain nyomon követhetjük a felnövését, és vele együtt mi is kalandozhatunk abban a furcsa, mesebeli, mégis otthonos világban, amit teremtettél. Köszönöm szépen az interjút!
