Interjú Vibók Ildi íróval
Vibók Ildi számos népszerű gyerekkönyv szerzője, aki írásaiban rendszeresen merít a természetből, az élőlények sajátos, sokszor megdöbbentő viselkedéséből. Könyvei pontos ismeretterjesztő írások, ebben segít eredeti szakmája, hiszen biológus. Emellett fergeteges humorral mesél, és az állatok furcsaságaiban sokszor magunkra ismerhetünk. Új kötete bátor vállalás, hiszen az ízeltlábúak világába kalauzol el bennünket, és ezt a néha groteszk, néha félelmetes világot viccesen és szerethetően hozza közelebb a gyerekekhez. A szerzővel a könyvéről, a természet szeretetéről, ember és állat családtagjairól beszélgettünk.
Majoros Nóra: Csodás gyerekszobám volt, ráadásul nem kellett rajta osztoznom senkivel. Legalábbis testvérrel nem. Pedig gyerekkel szívesebben osztoztam volna, mint pókokkal, legyekkel, szúnyogokkal. Élénken emlékszem egy tavaszra, amikor arra ébredtem, hogy zizegő, fekete hangyahad borítja a falat. Sikítva rohantam kifelé. Sok gyerek fél az ízeltlábúaktól, másoknak a legyek, a bodobácsok kegyetlen játékok büntetlenül használható alanyai. Augusztusban megjelenő könyved huszonkét olyan állatról szól, amelyet látva általában az az első reakció, hogy az ember hozza a papucsát, és lecsapja. Te mégis szeretettel és humorral beszélsz róluk. Tényleg szereted őket?
Vibók Ildi: Igen, nagyon. Sok állattal élünk egy háztartásban – már úgy értem, hogy gazdijaik is vagyunk, nem csak úgy beköltöztek –, és ezek közül elég sok az ízeltlábú. Tartunk gyönyörű trópusi bogarakat, cukin barátságos ezerlábúakat, csótányokat, akiket mintha iparművészek terveztek volna, sürgő-forgó hangyákat, ufó kinézetű ostorlábúakat, és kábé háromezer madárpókot. Most talán kicsivel többet is. Olyan hatvan fajt. De régebben tartottunk sáskákat, vadászpókokat és ugrópókokat, és nekem voltak skorpióim is (Dundika és Néró), de ők valahogy nem voltak Péter (a férjem) szíve csücske, úgyhogy egy év után kiköltöztek tőlünk. És persze házon kívül is lenyűgöznek bennünket a pókok, rovarok, rákok. Minden ilyesmi. Szóval igen. Szeretem az ízeltlábúakat.
M. N.: Van-e olyan gyerekkori élményed, amely meghatározza az ízeltlábúakkal való viszonyod?
V. I.: Nincs. Igazából a pókoktól én is eszelősen féltem. Aztán – de ez már a felnőtt gyerekkoromban történt – szinte véletlenül bekerült hozzánk egy madárpók – Szőr Pamacs –, és pár óra alatt igazi szerelem lett belőle. Az mondják, a fóbiásokból lesznek a legjobb mániások. Legalábbis pók ügyben nálam ez nagyon igaz.
M. N.: Vajon a rossz emlékek azok, amik miatt idegenkedünk tőlük, vagy van valami ősi, génjeinkbe kódolt félelem?
V. I.: Szerintem ez elég összetett. Számíthatnak a konkrét gyerekkori emlékek. Pannát például – ő a kutyabarátom – kiskutya korában megcsípte egy darázs, és jött minden, ami ezzel együtt jár: a csúnyán feldagadt kép, a komoly fájdalom meg a doktor bácsi. Panna – szigorú tiltás ellenére – azóta is mániákusan kapkod az amúgy csípős méhecskék után és ha elkapja, megeszi őket. Gondolom, édesek lehetnek. De a teljesen ártalmatlan rózsabogaraktól – akik olyan hangosan döngicsélnek, mint egy darázs – iszonyúan fél. Menekül előlük. Egyszer olvastam egy érdekes pszichológia könyvben egy tanulmányt, ahol a pókok esetében például a hálóra vezetik vissza sok ember idegenkedését. A félelemérzés, ahogy hozzáérnek, meg beleragadnak a szinte láthatatlan pókfonálba, ami ráadásul közben jelez a gazdinak, sok embert irtózattal tölt el. Sokkal több embert csípnek meg méhek, mint pókok vagy százlábúak, egy méhecske mégis sokkal kevesebbekből vált ki ellenérzéseket. Mondjuk ez remek, és szeressük a méheket minél jobban, de nyilván a többieket sem lenne szabad bántani. Persze az is sokat számít, hogyan reagál egy szülő a kisgyerek előtt, ha mondjuk összefut egy pókkal vagy egy ezerlábúval. Talán tőlük szoktak a leginkább cidrizni a felnőttek…
M. N.: Rengeteg ismeretterjesztő könyvön, filmen, tanulmányon és egy facebook csoport makrófotóin túl felnőttként már tudom, hogy az ízeltlábúak gyönyörűek és nélkülözhetetlenek, és ezt a szemléletet igyekszem átadni a családban a gyerekeknek is. Hogyan válhat a mese a természet megismerésének és elfogadásának eszközévé?
V. I.: Az hiszem, ha valamit nem ismerünk, nem tudunk róla semmit, csak azt látjuk belőle, hogy mennyire más, mint mi, könnyebben megijedünk tőle. Öribarik azzal lehetünk, aki nem idegen, akit ismerünk. Az ízeltlábúak (is) csudálatos lények. Mostanában mintha mi, emberek eltávolodtunk volna a természettől, és ez nagyon nincs jól, mert a része vagyunk mi is. Egy erdei séta, vagy egy bóklászós bámészkodás a mezőn vagy a vízparton szerintem semmihez nem fogható élmény. Képzelheted mennyivel jobb, ha azokról az állatokról, akikkel közben összefutsz, azt is sejted, min munkálkodnak. Hogy éppen az igazit keresik és azért öltöztek díszbe, vagy már a bölcső készül a kicsiknek, vagy csak a reggeli beszerzése után járnak olyan izgatottan. Mert ezek a dolgok éppen annyira fontosak nekik, mint nekünk. És ezt a kisgyerekek még egy csomó előítélet nélkül figyelhetik. Az állatokról szóló mesék meg sokat segíthetnek nekik ebben. És persze a gyereklelkű felnőtteknek is.
M. N.: Szakmád szerint biológus vagy. Érted és szereted a természetet, és értőn, szeretettel is írsz róla. Mesélj egy kicsit az eredeti szakmádról, és arról, hogyan, mikor érett meg benned, hogy a természetről íróként is beszélj!
V. I.: Az eredeti szakmám annyira nem köt szorosan a természethez. A biológiának rengeteg ága van, én mikrobiológusként végeztem, egyetem után meg egy genetika laborban szabtam-varrtam a géneket, ami persze nagyon izgalmas, de a természet szeretete azért más. Ez az alapfelszereltségemhez tartozik. Egy gyönyörű faluban, Nagyrédén nőttem fel, ahol a házunk mellett egy patak is folyt. Szóval a gyerekkorom nagy részét a patakparton töltöttem, ahol szó szerint zajlott az élet. És persze sokat számít, hogy mindig remek biológia tanáraim voltak. Eredetileg a nővérem szeretett volna biológus lenni, és mivel ő már „nagy” volt, rábíztak a szüleim, úgyhogy jobb híján hurcolt magával a biológia szakkörökre. Aztán ő kifogott egy fantasztikus fizika tanárt a gimiben (akit mindannyian imádtunk) és fizikus lett, én meg maradtam a biológiánál. Ami nagy szerencse, mert így ismertem meg a férjem, aki legalább akkora állatbolond, mint én. Ha állatokkal élsz együtt, a ház legtöbbször olyan, mint egy istálló, amit nem könnyű megszokni néha még nekünk sem. De időről időre nagyszerűen meg tudjuk győzni egymást, hogy jól van ez így. Meg hogy másképp nem is lehetne… És persze remek helyzetek adódnak az ilyen együttélésekből. Eleinte csak a gyerekeimnek akartam leírni ezeket, hogy felnőttként is emlékezzenek, milyen volt, amikor Hetti, a piton szokás szerint szökésben volt, és a nálunk vendégeskedő Nagyival összefutottak a vécén, vagy amikor esténként a kontyomból kapargattuk elő azt a sok érdekes cuccot, amit napközben Piedone, a szajkónk beledugdozott. Aztán baráti biztatásra elküldtem az írásokat egy kiadónak. Valahogy így kezdődött.
M. N.: A könyvben 21 ízeltlábú található, és egy kakukktojás. Mi ez, és miért került bele a könyvbe?
V. I.: Hú, ez szuper kérdés, de nem szpojlerezek. Csak annyit mondok, hogy ez az állat – amúgy szédület, ahogy kinéz, és mindenhol ott lehet – minden képzeletet felülmúl. Az ízeltlábúak fantasztikus, néha rémregénybe illő világával lazán felveszi a versenyt.
M. N.: Az ízeltlábúak világa egészen más logika szerint működik, mint a gerinceseké. Horrornak tűnhet, ahogy a fürkészdarázs élő gazdatestbe helyezi a petéjét, és nem kevésbé ijesztő a közönséges hangyaleső lárva alakja, amelyről azt írod: „Úgy hírlik, a sarlaccot rólam mintázták a jedi visszatérben.” Szándékosan választottál olyan állatokat, amelyek első ránézésre ellenszenvesnek tűnnek?
V. I.: Hihi. Nekem eszembe sem jutott, hogy ellenszenvesek. A választás Igor miatt volt. Amikor a családomról írt könyveket illusztrálta, mesélte, hogy őt teljesen lenyűgözik a közelünkben élő apró lények, és szívesen olvasna még többet róluk. Mi is aprónép rajongók vagyunk, úgyhogy nem volt nehéz meggyőznie. A gyerekeim éppen kiskamaszok voltak, és amikor egy kiskamasz nyafog, egy furmányos szülőnek könnyű példálózni a nünüke gyerekkorával, vagy a lótücsökével… Hogy bezzeg az milyen sanyarú… Szóval arra gondoltam, két legyet egy csapásra. Kamaszkönyv, kamaszproblémákkal, állatokkal.
M. N.: Volt egy mondat a ganajtúró bogárról, ami kíváncsivá tett. Azt írod, a csillagok mutatják nekik az utat. Erről mesélj egy kicsit!
V. I.: A ganajtúrók csudálatos lények. Nekik egy galacsin az életet jelenti, úgyhogy nem nagyon szeretnének osztozni rajta. Minél előbb el kell tüntetni a konkurencia elől, és ehhez leggyorsabb az egyenes út. Ahhoz pedig tájékozódni kell, ami éjjel nem könnyű. De őket segíti ebben egy furmányos navigációs eszköz, amivel – a galacsin tetején történő rövid forgolódás után – bemérik, merre van a jó irány. Mégpedig a Naphoz, a Holdhoz meg a csillagokhoz képest. Bár ők a tengerészekkel ellentétben állítólag nem a csillagképekre hagyatkoznak, hanem a tejút nyaláb fénye igazítja útba őket. Egészen kevés fény is elég nekik, de tény, hogy tök sötétben az iránytartás nem megy még nekik sem.
M. N.: Állandó alkotótársad Igor Lazin illusztrátor. Szimpatikus, hogy az állatokat nem rajzolta cukinak, inkább a humor eszközével teszi szerethetővé őket – éppen úgy, ahogy a szöveg. A rajzok pontosak, bármelyik állat felismerhető. Hogyan dolgoztok együtt?
V. I.: Igen, ez a hetedik közös könyvünk. Már akkor Igor rajongó voltam, amikor még eszembe sem volt, hogy írjak, így amikor az első könyv kézirata fölött megemlítette a kiadó, hogy az illusztrációknál Igorra gondoltak, madarat lehetett volna fogatni velem. Amúgy annak a könyvnek az illusztrációja HUBBY jelölést kapott. Igornak fantasztikus humora van és nagyon szereti az állatokat, de mindemellett van benne valami egészen gyermeki kíváncsiság, ami engem teljesen lenyűgöz. Már gondolkoztunk egy könyvön, amiben az ő rajzolás közben felvetődő zseniálisan vicces (a biológián messze túl mutató) kérdései, meg az én rájuk adott válaszaim jelennének meg. Lehet, hogy, sokaknak tetszene. Mi nagyon jól szórakozunk közben.
M. N.: A könyv megjelenése mindig csapatmunka, nem csak az író és az illusztrátor, hanem több résztvevő együttműködéséből születik. Sokszor egy első olvasó is rengeteget tud segíteni, vagy egy beszélgetés tesz bogarat a szerző fülébe. Kik voltak azok, akik nélkül ez a könyv nem valósult volna meg, vagy nem ilyen formában?
V. I.: Igor szerepét leírtam, de ott volt Illés Andrea (a Scolar főszerkesztője), aki bízott a könyvben és rám bízta az illusztrátor kiválasztását, Vereczkei Andrea, aki lelkesen szerkesztette és nagyon szerette, és Egyed Anna, aki szerethetővé tette a tördeléssel és tipográfiával. Az ő munkája nyomán vált olyanná a könyv, mintha egy természetbolond gyerkőc imádott jegyzetfüzete lenne... Velük voltam szoros kapcsolatban, amíg a könyv készült, de a háttérben még sokan dolgoztak rajta, ahogy minden könyvön. És én mindenkinek köszönöm szépen.
M. N.: Az ember és a természet eltávolodását mi sem jelzi jobban, mint hogy sikítófrászt kapunk a bennünket körülvevő élővilágtól. A könyvben szereplő állatok többször is kérik, hogy vigyázzunk rájuk és az élőhelyükre. Hogyan tudunk a hétköznapi életben segíteni a könyved szereplőinek, azon túl, hogy a papucsot a lábunkon tartjuk?
V. I.: Nem kell bonyolult meg nagy dolgokra gondolni. Ha igyekszünk egy-két dolgot megtudni róluk, és ehhez infókat gyűjtünk, az szuper. Ma már – az internet világában – ez nagyon könnyen megy. Általában kiderül, hogy egyik állat sem tör az életünkre, és az is, hogy nekünk sem kell feltétlenül az övére törni. Szerintem úgy kezdődik az egész, hogy észrevesszük őket, aztán nem frászolunk tőlük, aztán elkezdenek érdekelni minket, és utána próbálunk vigyázni rájuk. Meg az élőhelyükre, mert másképp ez nem megy. De ami a legfontosabb – hogy ezt mutassuk a gyerekeink felé is. Ők biztos, hogy élvezni fogják.
M. N.: Mi a kedvenc állatod?
V. I.: Azoknak, akik a kutyusokról azt gondolják, hogy állatok, a válaszom az, hogy Panna. (Persze, akkor a kérdés úgy helyes, hogy, ki a kedvenc állatod?) De ugye Panna nálunk családtag státuszban van. Aztán persze itt van Sibi Jenga nyuszija meg Mojzi macska. Szeretem azt is, amikor esténként koncerteznek a pompás makibéka fiúk meg az ausztrál levelik a nappaliban, amikor rákapcsolnak a tokee gekkók, szeretem a vitorlás gekkókat, az ezerlábúimat, rajongok a vízi agámákért – állati jó fejek –, ahogy a lepidák is. És cukik Balu teleszkóp szemű aranyhalai. És ha valaki tartott már remeterákokat, az tudja, hogy amikor esténként összeülnek és csicseregnek, az nagyon cuki. A papagájainkat is szeretem, bár egyre többen vannak és egyre hangosabbak... A pókok és a kígyók pedig teljesen lenyűgöznek a tökéletes külsejükkel. Nagyon bírom Böhömkét meg Pudlicseket, akik a kertben laknak és varangyok, és bár nagyon kövérek, egyszer-egyszer meghívom őket egy kis potya csótány vacsira. Biztos, hogy nem jutott eszembe az összes állat, ami nálunk él, mert például Péternek van egy csomó, mindenféle trópusi bogara, amit már rég nem tudok követni, de szeretem mind, különben nem élnék velük. Könnyebb a válasz arra a kérdésre, melyik állatot nem szeretem. És az is egy ízeltlábú. Ki nem állhatom a kullancsokat. Bár ez sajna nem kölcsönös, mert ők nagyon bírnak engem.
M.N.: Soha életemben nem mondtam még ilyet, de a veled való beszélgetés után alig várom, hogy megjelenjen a könyv, és egyszerre a kezembe foghassam mind a 21 ízeltlábút, és a kakukktojást. Sőt, elgondolkodtam azon is, hogy legközelebb, ha lehetőségem lesz rá, kipróbálom, milyen érzés, ha egy pók (inkább pókocska) mászik a tenyeremen.
