Dacos unikornis vagyunk mind
Gyerekként elegem volt abból, hogy a felnőtteknek mindennel kapcsolatban elvárásuk volt. Szülőként elegem van abból, hogy a gyerekem állandóan tiltakozik. Felnőttként elegem van abból, hogy a körülöttem lévők megmagyarázzák, milyen jó nekem, amikor éppen vacakul érzem magam, és milyen rossz nekem, amikor éppen remekül érzem magam. Íróként elegem van abból, hogy folyton arról kérdezgetnek, hogy a könyvemben mi a tanulság, és mit akarok üzenni. Tulajdonképpen ezt a sort a végtelenségig lehetne folytatni, mert mindig vannak olyan elvárások, amelyeket az ember (gyerek, felnőtt, szülő, barát, háziasszony, buszvezető, orrszarvúgondozó, szamuráj) a háta közepébe kíván, és mindig vannak olyan emberek körülöttünk, akik csak azért is lázadnak, olyankor is, amikor semmi mást nem érnek el vele, csak egy fáradt legyintést.
Ez a zavaros érzelemhalmaz legfokozottabban a dackorszaktól a kamaszkor végéig volt jelen az életemben, majd újrakezdődött, amikor a gyerekem a dackorszakba, majd a kiskamasz korba lépett. Sem gyerekként, sem felnőttként nem egyszerű, hogy ilyenkor elviseljük magunkat és egymást. Kifelé csodás képet mutatunk, olyanok vagyunk, mint a szivárványt pukizó unikornisok, de befelé esőfelhőt pöfögünk. Erről lehet tanulságos mesekönyvet írni, de sokkal jobb olyan féktelenül vicceset, mint amilyet Marc-Uwe Kling és állandó illusztrátor társa, Astrid Henn készített.
Az egyszarvú, aki mindenre azt mondja: nem! című mesekönyv az egyszarvúak varázslatos földjén játszódik, ahol minden meseszép, aminek kell, az csillámlik, ami nem csillámlik, az szivárványlik, vagy éppen vattacukorlik. Szeretetet ont a szívvirágos rét, és még a hétköznapok is rímbe szedve telnek. Ebbe a lélekmelengető idillbe születik bele a kis egyszarvú, akit hiába ölel körül a családi szeretet és a törődés, mégis mindenre azt mondja: nem. El is nevezik Önfejencinek.
Egyszarvú családja azonban bölcsnek (vagy éppen balgának, ki-ki döntse el belátása szerint) bizonyul, ugyanis nagylelkűen elengedik Önfejencit, hadd menjen a saját feje után. Szabad lesz sárban dagonyázni, ismeretlen (és hasonlóképpen idegesítő) állatokkal összeismerkedni, sőt, veszekedni, és szabad lesz bármikor nemet mondani. Önfejenci barátságot köt a nagyothalló és egy kicsit figyelmetlen mosómedvével, a nagy, flegma kutyával és a hisztis királylánnyal, és parttalan beszélgetéseket folytatnak, amelyek mindössze igenből és nemből állnak (hogy ez mennyire ismerős!), sőt, még a rímbe szedett narráció ellen is fellázadnak.
Egyszerre szórakozunk és magunkra ismerünk, meg persze egymásra mutogatunk, hogy igen, te is ilyen vagy, és a végén önfeledten egymásra nevetünk. Hiszen lázadásaink, elvárásaink mögött a lelkünkben azért ott bujkál a szivárványt pukizó unikornis.
Önfejenci története egyszerre humoros és bölcs, egyszerre tud kedvence lenni gyereknek és felnőttnek. Tanulság helyett pedig kapunk egy kosárra való vicces állatot.
Az íróasztalomra szeretnék egy táblát, amin a hangulatom szerint változtathatom a képeket. Van, amikor olyan vagyok, mint Kígyó Uncsilla, van, amikor olyan, mint Vérfarkas Vérfagyasztrik. De ma szívvel-lélekkel Önfejenci vagyok.
szerző: Majoros Nóra
