„Alapvetően érdekel, hogyan élnek az emberek” - Interjú Takács Viktóriával

Megjelent Takács Viktória illusztrátor-író Ott szemben – Városi mesék egy galamb csőréből című kötete, melynek különleges történeteit egy kis galamb osztja meg velünk, aki erkélyről erkélyre reppenve figyeli meg az utca lakóit. A festői képi világot hozzá illő, akár a felnőttek számára is élvezetes mesék teszik teljessé.

 

Majoros Nóra: Áprilisban jelent meg a legújabb mesekönyved a Scolar Kiadónál, Ott szemben címmel. A könyv két, egymással szemben álló emeletes ház lakóinak életéről szól, ablakaikon egy városi galamb leskelődik, és meséli el, mi történik velük. Rendhagyó ez a könyv, nem hasonlít a korábbi, Hagyományaink sorozatodhoz, de igazából más gyerekkönyvekhez sem. Még a műfaja sem egyértelmű: böngésző ez, vagy mesekönyv?

Takács Viktória: Ez egy böngésző mesekönyv. A szövegek célja, hogy felvillantsanak valamit, ami kérdéseket ébreszt bennünk. A válaszokat pedig a könyv lapjain, vagy a fantáziánkban találjuk meg.

 

M. N.: Ez nagyon egyértelműnek tűnik, de közben mégiscsak egy rendhagyó mesekönyvről van szó, amely szakít a szöveg és az illusztráció hagyományos kapcsolatával. Ez a trend több nemzetközi, és egyre több hazai kiadványban is nyakon csíphető. A szöveg sokkal több, mint egy hagyományos böngészőben, és kép nélkül is értelmezhető, ahogy a képek is megállják a helyüket szöveg nélkül. Ám ha elolvassuk a galamb meséit, új értelmet nyer a kép. A képek pedig kiegészítik a galamb meséit, nem egy szereplő esetében a képekből olvashatjuk ki a történet befejezését. Az olvasónak mennyire jelent más, esetleg gazdagabb felhasználási módot egy ilyen jellegű mesekönyv?

T. V.: Tökéletesen megfogalmaztad, hogy miben más ez a könyv. Szerintem különböző mélységekbe juthat, aki kézbe veszi, attól függően, mennyi időt szán rá, mennyire kíváncsi, mennyire tud, vagy akar éppen elmélyülni. A skála egyik végén áll a képnézegetés, böngészés, a másik végén pedig az, amikor elolvasva a szöveget újra kezdjük a lapozást, követjük a szereplőket és így egyre inkább kirajzolódik a kép. Persze hagytam kérdéseket, amiknek a megválaszolása az olvasó feladata marad. Viszont tényleg minden korosztály találhat benne örömet, ha szereti használni a fantáziáját.

M. N.: Hogyan jutott eszedbe az ötlet, és hogyan lett az ötletből könyv?

T. V.: A MOME illusztrátor képzésén, Vidák Zsolt irányításával rajzoltunk homlokzatokat, amik nagyon beindították a fantáziámat. A képek jól sikerültek, sok visszajelzést kaptam rájuk, még kiadóktól is. Egyértelmű volt, hogy valamit kezdeni kell velük. Ez három éve történt, azóta sokat érlelődött, de az alapötlet azonnal megvolt. Hasonló házban lakom, és nekem is vannak ismeretlen ismerőseim ott szemben.

 

M. N.: A szereplők között van olyan, akiről hamar meg lehet állapítani, hogy valóságos, például az egyik lakó éppen te vagy. Vannak kevésbé valószerű figurák, például a zsiráf az emeleten. Hogyan népesítetted be a házakat?

T. V.: Sokat alakult, hogy kik lesznek a lakók, én csak az utolsó körben kerültem a képbe. A zsiráf viszont már a legelején ott lakott a lakásban. Talán egy régi olvasmányélményem lehet az oka, amiben az állatkerti gondozó hazavitt felnevelni egy kisoroszlánt. Szeretem, ha nem ragadunk le a realitásoknál.

 

M. N.: Hogyan jut fel egy zsiráf az emeletre?

T. V.:  Úgy tűnik, ez a zsiráf viszonylag könnyedén. Nagyon fiatal még.

 

M. N.: Lehet, hogy inkább azt kellett volna kérdeznem, hogyan jut le, ha megnő. Erről pedig az jutott eszembe, hogy a ház lakói közül van-e olyan, akinek az életét tovább gondoltad, és esetleg beköltözik majd egy másik mesekönyv lapjai közé?

T. V.: A szövegek írásakor épp ez volt a kihívás, hogy mennyit meséljek, mert nagyon jó lenne, ha az olvasók is elméláznák egy-egy szereplő történetén, és tovább szőnék azt. A zsiráf is azért került a mesébe, hogy merjünk elrugaszkodni a valóságtól. Én is kíváncsi vagyok, hogy melyik szereplő tud majd beugrani egy másik mesekönyvbe.

M. N.: Az alapján, amit az emberek az ablakból látnak, elképzelik, milyen lehet a másik élete – a galamb pedig rávilágít arra, hogy a látszat gyakran csal. Számomra egy kicsit arról is szól a könyv, hogy nem kell első pillantásra ítélkezni.

T. V.: Nem véletlen, és azt hiszem, ezt manapság fontosabb hangsúlyozni, mint bármikor. A bennünk képződő élmény, ítélet, vélemény gyakran nincs átfedésben a valósággal. Ha közelebb megyünk, kérdezünk és beszélgetünk, csak akkor ismerhetjük meg a másik embert.

 

M. N.: Ki vagy mi volt a legfurcsább ember, állat vagy dolog, akivel vagy amivel megosztottad az otthonod?

T. V.: Nagyon aktuális kérdés, ugyanis Agáta, a kis sárkányunk pár hete ébredt fel a téli álmából, és tegnap bújt ki a bábból az első trópusi pillangónk, akinek néhány napja csodás kis lepkeházat építettünk a kislányommal. A sárkány valójában egy szakállas agáma, aki harmadik éve él velünk, a pillangótartás viszont teljesen új dolog.

 

M. N.: Lehet, hogy egy kíváncsi galamb meg is leste az ablakból a pillangók kikelését. Van-e olyan ember, akit gyakran megpillantasz az utcán, tömegközlekedésen, a kedvenc boltodban, és elképzeled, hogyan is élhet? Ha pedig nem látod egy ideig, aggódni kezdesz, mintha az ismerősöd lenne.

T. V.: A velünk szemben lakók történetei lassan bontakoznak ki a szemünk előtt, amikhez folyton háttértörténeteket gyártok. A könyvben szereplő idős bácsi valóság alapú. Velünk szemben is lakott egy hasonló úr, aki miatt időnként aggódtunk. Ha hosszabb kihagyás után újra megjelent az erkélyen, mindig fellélegeztünk, hogy jól van. Aztán sokáig lehúzva maradtak a redőnyök, és mostanában új lakó költözött a lakásába.

 

M. N.: Érdekes dolog ez, figyeljük a szomszédokat, az életünk részei, aggódunk is értük, mégis gyakran felszínes vagy egyoldalú ez a kapcsolat. Lehet, hogy tényleg csak a redőnyök állapotából értesülünk arról, hogy valami baj történt. A Hagyományaink című sorozatod kapcsán is beszélgettünk az ünnepek, a hagyományok közösségformáló erejéről. A könyvedben szereplő két ház lakóit a legjobban a galamb ismeri, ő tudja, hogy a szomszédban lakó ismeretlen ismerősök talán épp ugyanarra vágynak, és talán az ő mesterkedése segíti őket, hogy a végén közösségéé formálódjanak. Vagy mégsem? Realitás vagy mese, hogy a lakók élete összeér?

T. V.: Ha nincs tér, nincs alkalom arra, hogy kapcsolódjunk egymáshoz, akkor marad a találgatás. Előfordul, hogy gyakorlatilag tényleg nincs alkalom megismerkedni. Fontos volt, hogy a könyvben, a történet végén valahogy fussanak össze a szálak, és ne maradjanak egymásnak idegenek a szereplők. Azt hiszem, a valóságban nehezebb megteremteni a közösséget, és nekem személy szerint is van ezzel dolgom. Az időhiány alapvetően nagy probléma, de biztos vagyok benne, hogy az elfogadó közösségek megint egyre fontosabbak lesznek.

M. N.: Ha bármilyen otthonba bekukkanthatnál, mint a mesében a galamb, kihez lesnél be?

T. V.: Alapvetően érdekel, hogyan élnek az emberek. Az is, hogyan rendezik be a lakásukat, milyen könyveik vannak, és az is, hogy mivel töltik az idejüket. Lakik ott szemben egy hölgy, akinek van egy kutyusa, és két cicája, akik gyakran sétálnak a tetőn. Egy izgalmas kialakítású felső lakásban él, sok növénnyel. Hozzá például szívesen bekukkantanék.

 

M. N.: Milyen az álomházad?

T. V.:  Kertes, madárfüttyös, zöld és nagyon világos. Tágas terekkel, sok könyvvel és nagy dolgozószobával, ami egy tolóajtóval egybenyitható a kerttel. Ez a valóság, de ha játszunk, akkor egy mesebeli körfolyosós házat képzelek el, amit Hundertwasser tervezett, a közepén egy kis erdővel, forrással. A tetején is élne a természet, sőt, lenne ott egy nagy kert és gyümölcsös.

 

M. N.: Ide szívesen bekukkantanék, ha galamb lennék. Kik lennének a lakók?

T. V.: Az alsó lakásokban egy piszén pisze medvecsalád élne, velük szemben rókáék babarókával, és ide költöztetném a hét kecskegidát is a mamájukkal, mert imádom a kecskék illatát. Mondjuk ezek olyan tanult kecskék lennének, akik nem rágnák le a növényeket.

Az első emeleten lakna egy zongoraművész, valamint egy festő, aki szeret madarakat festeni, illetve ezen az emeleten élhetne az író is, aki kedveli a négyszögletű kerek erdőket.

Élne a házban egy kertész is, aki felügyelné a tetőn zajló kertészkedést és szeretném, ha itt lakna még Theo Stephanides, a polihisztor. Lenne még néhány lakás a barátaimnak és az író cimboráknak, de kellene egy közös lakás is, ahol lehet időzni, beszélgetni. Szintén itt lehetne hagyni azt, amire éppen nincs szüksége a lakóknak, hogy más kölcsönvehesse.

 

M. N.: Hadd idézzem a könyv utolsó sorát: „És veled szemben ki lakik?”

T. V.: Egy fiú, aki nemrég váltott munkahelyet. Imádja a gorillákat, viszont a barátnője nem rajong értük. A srác sokáig a gorilla glue-nál dolgozott, de a lány sosem akart beszállni a gorillás céges autóba, úgyhogy nemrég munkahelyet váltott. Most a Megasajt üzletkötője, de amikor a barátnője nincs otthon, mindig a Gorillák a ködbent nézi a tévén. Tegnap viszont érdekes dolog történt. Találkoztam a lánnyal a játékboltban, aki épp egy plüss gorillát vásárolt...

 

M. N.: Azt hiszem, amikor hazamegyek, sokkal nyitottabb szemmel fogom figyelni a szomszédokat, és talán még szóba is elegyedünk, és megkérdezem, hogy azt a hatalmas szobrot hogyan állították fel az icipici kerti tó mellé. És mi lett a tavaly kikelt kiskacsákkal, túlélték-e a környékbeli macskák ólálkodását? Köszönöm szépen a gondolatébresztő mesét és a beszélgetést.

Takács Viktória Ott szemben című mesekönyve beszerezhető a Scolar Kiadó webshopjában, illetve a könyvesboltokban.