A Föld legmélyebb pontján

Lírai rövidprózák reményről és reménytelenségről, hitről és kétkedésről, identitásról és otthontalanságról. Ószövetségi rabbinikus hang keveredik a modern költészet és próza profán színeivel.

Az ember még a saját paradicsomában sem maradhat ártatlan. De Ésaiás nyomán joggal hisszük:

„ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok, ha vörösek is, mint a bíbor, fehérekké lehettek, mint a gyapjú.” (1, 18)

Ebből azt tanuljuk, hogy az életben előbb-utóbb minden vétek kifehéredik. Az ember, a bakkecske szőre, a kagyló, a kövület. A kagyló nem érti, ezért, hogy sorsát elkerülje, gyöngyházát napfénnyel öntözi, mert irtózik a fehérségtől. Izsák, Ábrahám fia korán megőszült, hiába próbált az áldozat után felépülni. Izsák soha nem hagyta el szülőföldjét, soha nem ment idegenbe, hanem a „kezdet” és a „folytatás” közé zárva élt, az apja és a saját fia, Jákob között, pontosan a középen. Izsáknak, az engedetlenség vétkétől való félelme alig hallatszott ki a csendből. Az ő félelmét mindenki ismeri. Ó Istenem, soha nem tudjuk meg, hogyan végződött az áldozat! Ha újra a Mórijja földjén járok, megkérdezem a Nyugati fal kövei között élő kapricserjét: emlékszel-e Izsák kiontott vérére?