A megfagyott pillanatról
Emléket őrizni sokféleképpen lehet. Van olyan emlék, amit csak annak tulajdonosa lát: nyitott vagy behunyt szemmel idéz fel egy pillanatot vagy egy egész történetet, érzi az illatokat, hallja a hangokat, a napsütést a bőrén, a szelet, ami megmozgatja a fák lombjait, az érzelmek sokféleségét, amit elmondani nem is lehet, vagy talán nem is kell.
Van olyan emlék, ami pedig közös, mert együtt éltük át, mégis sokféle a megélése ugyanannak a pillanatnak, vagy attól lesz közös, hogy együtt nézzük meg a fotópapírra előhívott emléket, még ha az más emléke is, nem a miénk. Ettől is olyan érdekes a fotó, ami megállít egy pillanatot, megfagyasztja a résztvevőit, egy ezredmásodpercnyi örökkévalóságot teremt, és ugyanannak a történésnek az átélését egyetlen nézőpontból rögzíti. Emléket őrizni így is lehet, fotózással.
Régen a fénykép varázslatnak tűnt, ahogy a camera obscurának köszönhetően fejjel lefelé megjelentek az alakok. A családi portrék nagy divattá váltak, amik minden otthon falát díszítették.
A technika fejlődésének köszönhetően később már nemcsak a fotógráfusok tudták rögzíteni a pillanatot, hanem egyre inkább hétköznapi használati tárggyá vált a fényképezőgép. Egy jó felszereltségű géppel, automata módba állítva már bárki érezheti azt, hogy maradandót alkot. Pedig a fotó nagyon sokféle lehet: lehet pusztán dokumentáció, ami semmiféle művészeti vagy érzelmi töltettel nem bír, lehet amatőr, ami a legszebbnek ítélt családi képeket jelenti, és még akkor is szeretjük ezeket a megörökített pillanatokat, ha életlenek, bemozdultak. És természetesen lehet profi sajtófotó, művészeti alkotás is, amiknek a szintjére törekedhetünk, hiszen a fotógráfia tanulható.
Ajánlott könyveink:
A valóságot a leginkább fotókkal tudjuk megörökíteni, talán ez az olyan csábító ebben, mivel a fotó tükröz leginkább egy pillanatot, egy emléket.
Természetesen a fotózásnak nem mindig az a célja, hogy a valóságot mutassa be. Mert szeretünk módosítani, filterezni, a szépet mutatni csak, és elrejteni azt, amit „nem illik” megmutatni. Mára talán pont elindult ennek visszafordulása, hogy az élet újra #nofilter legyen, az, ami önmaga, öröm is és bizony bánat is egyszerre.
Fotót módosítani művészet is lehet, a montázsokat, a kollázsokat, a művészeti értékű alkotásokat a legnevesebb galériákban, múzeumokban tekinthetjük meg, hogy megfigyeljük egy-egy híres fotógráfus nézőpontját, stílusát.
A kamerás mobiltelefonok pedig egészen új szintre emelték a fotózást. A zsebünkből előkapva a készüléket nem egy képet készítünk egy helyzetről, hanem tízet, százat, amiket aztán talán nem is válogatunk ki, nem törődünk a tárolásukkal, nagyon ritkán hívatunk elő belőlük, és inkább csak a telefonunk memóriáját terheljük vele, semmint, hogy értéket teremtenénk velük. Pedig mobillal is csodás képeket készíthetünk, csak tudnunk kell jól használni.
Biztos az is, hogy újra meg kell tanulnunk értékelni a pillanatot és a pillanat rögzítését is, és ismét előhívassunk fotókat, készítsünk albumokat. Az életet pedig ne (torzított) lencsén keresztül nézzük folyton, hanem csak akkor bújjunk a fényképezőgépünk vagy mobilunk kamerája mögé, amikor tényleg fotózni szeretnénk, egy pillanatot megörökíteni, hogy így őrizhessünk meg egy-egy emléket.
Ha szívesen hallanál a képek történetéről, hallgasd meg, ahogy Winkler Nóra és Topor Tünde beszélgetnek erről a különleges témáról.
